30.fejezet

Ez csak egy álom.-hajtogattam magamban. S vártam arra, hogy véget érjen. Hogy a seb, ami felmészti a lelkemet, egyszercsak eltünjön. Hogy újra láthassam arcát. Érezhessem ölelő karjait magam körül.
-Bárcsak én is ott haltam volna, bárcsak véget vethetnék ennek az egésznek.-temettem az arcom a kezeim közé. A fájdalom az egyetlen dolog ami még tudatja velem, hogy élek. S csupán a büntudat az ami életben tart. Az örrökké tartó szenvedés sem elegendő ahoz, hogy bűnöm bocsánatot nyerjen. Mert az én hibám, hogy Bella és Edward elveszítették a fiúkat. Hogy Carlisle és Esme soha többé nem látják unokájuk boldog mosolyát. S a nagy világ, most kevesebb lett egy nagyon értékes emberrel. Minden pillanatban felrémlik előttem, s hiánya szinte megemészt.


Ed szemszög:

- Edward én ezt nem bírom. Azt akarom, hogy itt legyen velünk.-hallottam meg anyám hangját, amint ismét sírva borul apám ölébe. Mindenki miattam sírt, s szenvedett.
- Tudom Kicsim..nekem is nagyon fáj.-apa próbálta tartani magát, de a remegés őt is átjárta. Szörnyű volt így látni őket. Annyira szerettem volna oda menni anyámhoz, hogy megsimogassam. S megmondjam neki, hogy minden rendben lesz. De akárhányszor próbáltam valakit megérinteni a szeretteim között, nem értem el mást, mint hogy kezem áthaladt testükön. Én nem hittem a szellemekben, s most elég hihetetlen számomra, hogy testetlen lélekként itt kísértek a házban.
Leila szobájába volt a legnehezebb belépnem. Amióta az élettelen testem behozták a kastélyba, a szobájában gubbaszt. Még az apja miatt sem jött ki. Robert-et könnyen megtalálták, miután Lisa meghalt. Azt mondta, hogy egy varázsketrecbe zárták, ami elszívta az erejét, s ezért nem tudott kiszabadulni. De a banya halálával a rácsok eltüntek, s a király könnyű szerrel kiszabadulhatott. Minden szavára emlékszem, mit mondott Leila-nak.

- Leila, kislányom. Ez így nem mehet tovább. Tudom, hogy mennyire fáj..-mondta, mire kedvesem idegesen félbeszakította.
- Nem..senki sem tudja. Senki sem értheti milyen az, mikor a saját anyádat kell megölnöd...aki szintúgy meg akar ölni téged. S ki az, aki megérti, s örömmel fogadná, hogy élete értelmét a saját hibája miatt vesztette el.?..Sajnálom, de nekem nem megy. Nem tudom csak úgy kitörölni az emlékeimet. Hisz apa, Ő itt van a szívemben. Értsd már meg, hogy szeretem őt.-majd zokogva borult apja ölébe.

Talán ezek a szavak voltak, amik végleg itt tartották szellemem. Vagy talán az, hogy még én sem tudtam őt elengedni. Ajj pedig tudom, hogy meghaltam, tisztában vagyok vele, hogy már nem itt lenne a helyem.
Mégis mintha egy erős láncra lennék kötve, ami itt tart. És én szeretem ezt a láncot, mert ez az ami engedi, hogy láthassam őket, akiket annyira szeretek.
Szerelmem üveges tekintettel meredt a semmibe. Térdeit felhúzta a mellkasához, s rintgatni kezdte magát. Aztán szemeit szorosan összezárta, mintha valamit nem akarna látni, s így, ha összezárja a szemét, akkor a kép is eltűnik.
A lány, akit egykor megismertem, mintha teljesen eltűnt volna. Az az izgő mozgó, szeretetre méltó boszi...élőhalottnak festett. Szeméből kihalat a csillogás, egyedül könnyei voltak, amik mindig megcsillantak benne.
- Azt akarom, hogy itt legyél velem.-suttogta maga elé. - Ed, kérlek gyere vissza hozzám.- az ablakon befújó szél sodorta szavait. De hogyan tudnám teljesíteni kérését. Ha csak egyszer megtudnám érinteni, hogy tudja, hogy itt vagyok, s vigyázok rá. Talán sikerülne egy kicsit megnyugtatnom. Hisz nem akarok mást, csak egy apró érintés. -Istenem, könyörgöm neked...-mondtam, majd lassan az ágy mellé mentem, s reménnyel telve emeltem könnyáztatta orcájára a kezem. Hirtelen pattantak ki szemei. Majd kezét rátette az enyémre.

Leila szemszög:

Ismerős érzés járta át testem. Az arcomon szerelmem tapintását éreztem, de ahogy én is az arcomra tettem a kezem, az érzés elillant.
- Ed te itt vagy?-néztem körbe a szobámban De nem láttam senkit. - Kérlek, ha itt vagy jelezz nekem.- majd egy ismerős bizsergést éreztem másik arcomon. Mintha ajkai ismét találkoztak volna bőrömmel.
- Oh te szentséges ég. Hol vagy? És ez hogy lehetséges?-nem is tudom mit vártam, hisz hangot sosem hallottam, csak éreztem a jelenlétét. S most már biztos vagyok benne, hogy nem az őrület tette ezt velem. Kedvesem lelke határozottan itt bolyong köztünk. Érzem őt.
- Mondcsak, arra még nem gondoltál, hogy rendes szellemként is viselkedhetnél? Mondjuk magadra húzhatnál egy lepedőt..vagy nem is tudom.-mosolyogtam. - De talán most ezt megoszthatnánk a  többiekkel is.-mondtam, majd kipattantam az ágyamból, s kiabálni kezdtem a folyosón.
- Most azonnal jöjjön mindenki le. Nincs kivétel.-alig egy perc alatt, már mind lent voltunk a nagyteremben.
S már mindenki csak arra várt, hogy beszélni kezdjek.

-Ed itt van köztünk.-kezdtem bele. Többeken is láttam az érthetetlenséget.- Kérlek ne szakítsatok félbe. Tudom, hogy hihetetlen, s először én sem akarta elhinni. De én érzem a jelenlétét. Érzem, ha megérint. Most is itt van ebben a szobában.-vázoltam a fejleményeket.
- Azt akarod mondani, hogy a fiam, most szellemként itt ül köztünk?-fordult felém Bella.- Ez őrültség...hiszen...-vonta kétségbe szavaimat. Már épp szóltam volna, de apám megelőzött.
- Nem...ez nem lehetlen. Tudják vannak bizonyos legendáink, amik erről tanúskodnak. Az őseink nagyon is hittek a szellemekben. Persze tudták, hogy nem minden lélek marad itt köztünk. Annak nyomós oka van, ha egy lélek nem tud tovább lépni.

-Több évszázaddal ezelőtt élt Jonathan herceg. Fess dalia volt, minden fiatal hölgy oda volt érte. De ő egyik iránt sem mutatott érdeklődést. Míg egyszer találkozott egy tündérrel, aki ellátta a harcban szerzett sebeit. A herceg különösnek találta, hogy a lány, nem rajong érte, sőt közömbösebb iránta, mint bárki más. De hamar szerlemre lobbant a két fiatal egymás iránt. A legőszintébb szerelem volt, ami valaha is létezett. Nem volt náluk boldogabb. De ez a bolgogság sem tartott sokáig. Világunkra baljós árnyak sújtottak. Jonathan is harcolt nap mint nap. Egészen a tragédiáig.
Szerelmének rossz előérzete volt azzal a nappal kapcsolatban. Érezte, hogy valami szörnyűség fog történni, így szerelme után ment. S mikor oda ért, már csak szerelmének holttestét találta. A lány magát hibáztatta, amiért nem ért oda időban, hogy figyelmeztesse kedvesét. S ez örök éket vert szívébe.
Egy két nap elteltével, a lány mintha érezte volna szerelme jelenlétét. Sőt biztos volt benne, hogy Jonathan volt az, aki láthatatlanul megérintette, s akit mindig maga mellett érez. A szerelmük annyira erős volt, hogy egyikőjük sem tudta elengedni a másikat. Mintha egy láthatatlan lánccal összekötötték volna őket. A lány nem fogadta el a sorsot, ami nekik adatott, s kutatni kezdett. Állítólag talált egy követ, ami vissza vitte őt az időban, s megmenthette kedvesét.-apa szavai reményt keltettek bennem. Talán van rá esély, hogy én is megtehessem ezt. Talán sikerülne.

- De ez csak egy legenda. Azaz nem hiszem, hogy sok valóságalapja lenne.-rázta a fejét Edward.
- Ez a baj a földön élőkkel. Néznek, de nem látnak. Mondja csak, nem hihetetlen ez az egész? Hogy maguk vámpírok. Hogy én egy varázsló vagyok. Hogy itt vagyunk egy varázsvilágban...ez mind mesésnek tűnhet, s hihetetlennek. S mégis igaz...hisz a mesék néha sokkal igazabbak, mint a valóság.-mondta.
- Kérlek titeket, csak gondoljataok bele. Ha tényleg van egy kis esélyünk arra, hogy visszakapjuk őt, miért is ne próbálhatnánk meg mindent. Hisz mit veszíthetünk?-kérdeztem
- Igaza van...gyerünk, ne halogassuk az időt.-állt mellém Rosalie, mire a többiek is bólintottak.
-Akkor talán kezdjük a kutatást a könyvtárban.- hiszen ott minden könyv megtalálható, ami valaha létezett Fantasyland-en. A remény egy apró szikrája, ismét beleköltözött a Cullen család szívébe. S én tudtam, hogy nem hagyom ennyiben a dolgokat. Ha kell az idők végezetéig keresem majd....


Kérlek dobjatok meg pár komival.
pusz
Anita