Sziasztok!
Olyan sok kihagyás után, már nem is tudom, hogy valakit érdekel e a befejezés. És ez az én hibám, mert teljesen elhanyagoltam ezt az oldalt. De most visszatérek ide is, s megpróbálok legalább hetente egyszer hozni egy új fejezetet. Még úgy körülbelül három várható. Remélem megbocsátotok nekem.
pusz minden olvasómnak
Anita
Leila szemszöge:
A napom egyre inkább csak teltek. Szinte éjt nappal követve kutattunk valami segítség iránt. Mások talán már rég felatták volna. De hogyan engedhetnék el valamit, ami még csak el sem kezdődött?
A Cullen család tagjai most épp vadászni voltak. Hisz mióta itt vannak, még egyzser sem táplálkoztak. Az pedig senkinek sem jó, ha éheznek, s ezáltal meggyengülnek.
Bella-t volt a legnehezebb kizavarni a kastélyból. A remény, hogy visszakaphatja a fiát, minden mást elsöpört körülötte. Volt, hogy még Edward-ról is megfeledkezett. S mikor Edward próbálta kizökkenteni szerelmét, akkor dühösen rámorgott.
Azt hiszem ez teljesen érthető viselkedés volt tőle. Én sem voltam sokkal jobb állapotban. Még mindig aggódtam amiatt, hogy nem fog sikerülni. S vajon mit fogok tenni, hogy ha kudarcot vallok?
Éreztem, hogy a sós cseppek ismét kicsordulnak a szememből. Majd a nedves cseppek érzését, enhye bizsergés érzete vette át.
- Szia!- tettem a kezem az arcomra, ahol még az előbb érintését éreztem.- El sem tudod képzelni, mennyire szeretnélek én is megérinteni. De még csak látni sem láthatlak. Most komolyan miféle szellem vagy te? Még egy lepedőt sem találtál?-szegeztem neki a kérdést. Mire egy kis vidámság töltötte be a teret. Ebből leszűrtem az érzéseit. Különös, de Jasper egyáltalán nem érzett Ed felől semmit. Bella és Edward igen halványan.
De én pontosan meg tudtam mondani, hogy mikor lett boldog, vagy éppen szomorú.
Kitöröltem az utolsó könny cseppet is a szemeimből, majd ismét neki láttam a munkának. Már csak egy részleg volt hátra. Egyenként szedegettem az egyre porosabb, s régi könyveket. Mítoszok tömkelegét olvastam el, s talán még a tanács tagjai sem tud annyi mindent a múltunkról, mint amit én meg tudtam ezalatt a pár nap alatt.
Egy barna kapcsos könyv volt a következő amit levettem. Különös volt, hogy nem volt rajta se cím, se semmilyen kiírás. Azért a biztonság kedvéért kinyitottam, s dühösen csaptam le a térdeimre a betük nélküli könyvecskét.
- Miért vagyok ennyire szerencsétlen?-dühöngtem, miközben arcomon ismét lecsorgott egy csepp. Pedig annyira nem akartam már sírni. Nem lett volna szabad még több időt elvesztegetnem ilyen dolgokra, mint a sírás. De ahogy a könnyeim lecseppentek az ölemben tartott könyvre, valami különös dolog történt.
A betűk gyönyörű arany színnel jelentek meg. De ahogy közelebb emeltem, hogy eolvashassam, a betük forogni kezdtek, s egy spirális formát alkottak. A szemem szinte már belegolyózott, ahogy a forgást csináltam. Majd ahogy a bertűk elvesztek, úgy szívott magába engem is.
Hosszas zuhanás után értem földet. Pont olyan volt, mint mikor a Földre mentem. Egy kis falucskába kertültem. Éreztem, hogy ez lesz a megoldás, s nekem itt kell maradnom, hogy végig nézzem, mi történik. Elindultam a falu utcáin. Mintha valami azt súgta volna, hogy kövessem. S én hallgattam erre a kis belső hangra. Már az utolsó házikót is elhagytam, miután megpillantottam egy fa kunyhót. Rozogább állapotban volt, mint a többi. S teljesen el volt különítve a többitől.
Már tudtam, hogy ez az a hely, ahova nekem mennem kell.
-Várj meg Kathrine! Kérlek! -egy lány szaladt ki a házból, akit egy férfi kergetett. Bár nem hiszem, hogy valami gond lenne, mert az a Kathrine kacagva szaladt a férfi elől. Nem láttam az arcukat. Mindketten háttal futottak nekem. Közelebb akartam kerülni hozzájuk, így én is futni kezdtem. Egyre inkább közeledtem feléjük, de látni még mindig nem láttam az arcukat.
Ekkor azonbam Kathrine megfordult. A lány pontosan úgy nézett ki, mintha egy tükör előtt álltam volna meg. Arcát hosszú barna, göndör fűrtök keretezték. Szemei gyönyörű kéken csillogtak. Ajkán levakarhatatlan mosoly játszott. Pillantása csupán szerelmet mutatott, s megannyi gyengédséget, s vágyat a férfi iránt.
Ez volt a legkülönösebb dolog, amit életemben láttam, s már abban sem voltam biztos, hogy ez valóban a valóság e. Mert mi van, ha csak álmodom. S csak az időmet vesztegetem, ahelyett, hogy a megoldást kutatnám.
Azonban a szívem azt súgja, hogy itt kell maradnom, mert választ kapok a kérdéseimre. Most már elég közel kerültem hozzájuk, s mindekettejüket tökéletesen láttam. A férfi tökéletes más volt Ed-nek. Mikor megláttam a szívem összeszurúlt, s szerettem volna én is átölelni. De ő nem az én Ed-em volt, ő Kathrine társda volt.
Ekkor vált világossá minden. Az a történet elevenedik meg előttem, amit apa mesélt nekünk. Buzgón követtem az ölelkező párost. Izgatottság járta át az egész testem, s alig vártam, hogy megtudjam a mese végét.
Már épp én is bementem volna, a házba, de akkor a helyszín változni kezdett. Az eddigi napsütötte, vidám helyet, a komorság váltotta fel. Emlékeimben még tisztán éltek a pár nappal ezelőtt történetek. Itt sem volt másként. A sötét üresség úrrá lett az embereken. S a gyász mindenkire rátelepedett. Az emberek már szálingóztak hazafelé. A rét közepén, már csak két alakot lehetett kivenni. S a nő keserves sírása töltötte be a teret. Tehát a lovag meghalt...
Itt sem maradhattam tovább. Az utazás folytatódott. Ez volt aza rész, ami különösen érdekelt. Kathrine-en ugyan azt láttam, mint mikor tükörbe néztem. Szemeiből minden érzelem kiveszett, s csak a bánat és magány maradt. Fáradhatatlanul kutatott pont úgy mint ahogy én is tettem. Belopózott a kastélyba, hátha talál valami reménysugarat ahoz, hogy újra együtt lehessenek.
Nem értettem miért, de a hely ismételten megváltozott. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Miért kell azelőtt elmennem, mielőtt bármit is megtudtam volna? Sikítani akartam, hogy én még nem akarok menni, meert holt biztos voltam benne, hogy a lány azok közt a könyvek közt találja meg a választ. S ha én nem vagyok ott, hogy lássam akkor ugyan ott vagyok, ahol a part szakad. De félelmem feleslegesnek bizonyúlt. Ugyan is nem véget ért az utazásom. Csupán egy újabb helyre kerültem. Még soha életemben nem jártam ezen a helyen. A sötétségből, s bűzből ítélve, ez már a kirekesztett lények földje.
Kathrine fekete köpenyben, vonult az ocsmány szörnyek között, egy kis könyvet szorongatva kezében. Szemeiben elszántság, s a remény sugara villant meg. A folyosó végén egy hatalmas kétszárnyas ajtó volt. Az ajtó előtt két szörnyeteg egy lándzsával a kezében ácsorgott. Ezek szerint ők voltak az őrök.
- Mit ajánlasz fel?-kérdezte meg tőle az egyik őr, miközben elzárta az útját. Kathrine most először pillantott fel a köpenye alól. Mélységes gyűlölettel pillantott az előtte állókra.
- Most azonnal átengedsz, vagy leszakítom azt a rusnya fejed. A felajánlást pedig majd az uradnak megteszem.- az a két ocsmányság még egy jó idejig vizslatták őt, majd egyzser csak felegyenesedtek. Végül az ajtó is kinyílt, s a lány beléphetett.
A padlón fekve tértem magamhoz. Bár a végkifejletet nem ismerem, de legalább mostmár nem a sötétben bolyongok. Már csak azt bánom, hogy azt nem tudom, hogy Kathrine mit ajánlott fel.
Gyorsan összeszedtem magam, s már indultam is hátra az istállókhoz. Szükségem lesz Kristályra.
Még gyoersan felszaladtam egy köpenyért a szobámba. Majd miután felkaptam azt, már rohantam is a lovamhoz. Hófehér paripám most is olyan virgonc lett, mint ezeletőtt bármikor. Olyan régen ültem a hátára, csupán azért, hogy szórakozzam egy picit. Az életem keretestűl megfordúlt. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánok valamit is.
- Elárulnád, hogy hova tartasz ilyen késő éjjel? Mégpedig egyedül?-Rosalie a szívbajt hozta rám.
- Én csak...nekem van egy kis dolgom.-Nem akartam őt is belekeverni. Nem tudhatom, mi fog történni, s nem kockáztathatom mások éppségét.
- Hát persze, én pedig el is hiszem ezt neked.-mondta.
- Sajnálom Rose, de bíznod kell bennem. Nem akarlak veszélybe sodorni titeket.-Hogyan is tehetném, mikor Ed már így is miattam sérült meg.
- Rájöttél igaz? Már tudod hogyan hozhatod őt vissza!?-Egyszerre volt válasza kérdés és kijelentés is. csak némán bólintottam, s egy nagy lendületet véve felszáltam Kristályra. De mire odaértem, hogy elindulok, Rosalie súlyát áreztem meg magam mögött.
- Te meg mit csinálsz?- Fordultam meg, hogy szemeibe nézhessek. Ennyire érthetetlen vagyok?
- Ugyan már, nem gondoltad, hogy hagylak egyedül elmenni? De ha most azonnal nem indulunk el, akkor a többiek is csatlakozni fognak.- Figyelmeztetett.
- Rendben. De végig azt kel tenned amit én mondok. Először is kell egy köpeny neked is.-mire kimondtam, Ő már felfelé szaladt, s fél pillanat múlva ugyan olyan beburkolózva állt előttem. Most már tényleg igyekeznünk kellett. Rose már érezte a többieket közeledni. Így jobbnak láttam, ha már is felemelkedünk. Kristály villám gyorsan szelte a levegőt. Bár egy cseppet sem tetszett neki, hogy egy vámpír ül a hátátn, ezért többször manőverezett, hátha sikerül ledobnia őt.
- És hova is megyünk pontosan?-kérdezte meg Rosalie, miután sikerült ismét stabil helyzetbe kerülnie.
- A sötétség földjére megyünk.-jelentettem ki egyszerűen. Még egyszer kiskoromban elkószáltam. Jobban mondva úgy döntöttem teszek egy felfedező túrát. Túlságosan közel kerültem, így majdnem megölettem magam. De most a múltbéli akciómnak úgy látszik van egy kis előnye is. Szemeim előtt csak az rebegett, hogy talán most mindent sikerül helyre hoznunk, s egy boldog jövő reményében gyorsítottam a tempón.
- Már azt látom magunk előtt?- Mutatott Rosalie előre, s én hunyorogva bámultam előre a semmibe. Az éjszaka miatt, még fele annyi dolgot sem láttam, mint egyébként. De meg is könnyebbültem, hogy Rose látja, s ezek szerint jó irányba tartunk.
- Én még nem látom.- Feleltem.
Percekkel később már előttem is kezdett körvonalazni az ismeretlen terep. Ahogy közeledtünk, a magányosság, s a félelem érzése járta át a tetemet. Hiszen most önként sétálok be az oroszlán ketrecébe.
- Nem kell aggódnod, majd én megvédelek.- Karolt belém, s kicsit megnyugodtam közelségétől. Bár azt is tudtam, hogy esélyünk se lenne, ha ránk támadnak.
