28.fejezet~Magány

Sziasztok!

Remélem nem haragszotok rám, amiért ennyit kellett várnotok. Igyekszem minél hamarabb megírni a következőt. S nagyon örülnék neki, ha írnátok komit. Ezen kívül márcsak három fejezet van hátra.
Puszi
Anita



- Nos készen áll Kisasszony?-lépett mellém a tanácsból Greg. Ő volt az, aki talán az összes varázsigét, bűbájt fejből ismerte, s a harc téren is egész jól kiismerte magát. Bár már a kor jócskán elhaladt felette.
- Hát persze.-próbáltam minél könnyedebben felelni, hogy Ed ne vehessen észre rajtam semmit. Nem mondanám, hogy félek attól, hogy meghalok, sokkal inkább féltem a szeretteimet. Attól tartok, hogy talán nem leszek elég erős ahhoz, hogy megvédjem őket.
- Akkor kérem most jöjjön velem.-mondta Greg, s én elindultam utána. A főzetek termébe mentünk, s Ed végig jött velem, ami engem nyugalommal töltött el. Ha fogja a kezem, akkor úgy érzem, hogy nincs olyan akadály, amit ketten ne tudnának megoldani. A szobában kis milliónyi főzet volt található, itt már nem volt szükség arra, hogy varázs lény segítségével zárják el az ajtót, hisz ide a tanácsteremből lehetett csak bejutni.
- Elmondaná kérem, mi lesz a dolgom?-fordultam az idős tanács taghoz.
- Tudja ezt még nem igazán tudja senki. Mindenkinek más a küldetése. Mindenkire más-más feladat vár. Inkább a kérdés az, hogy készen áll-e a kínokra?-kínok...ismétlődött ez az aprócska szócska a fejemben, de ahogy végig néztem a szobában lógó festményeken, majd Ed arcán, tudtam, hogy értük készen állok rá, s nincs olyan szenvedés amit ne állnék ki értük.
- És az nem lehetséges, hogy én csináljam helyette?-Ed homlokán teljesen elmélyültek a ráncok, látszott rajta, hogy teljesen komolyan gondolja. Még a kínokat is képes lenne átvenni tőlem.
- Ezt soha nem engedném.-simítottam végig gondterhelt arcán.
- De?..
-CSS.-tettem mutató ujjam a szájára, majd megráztam a fejem.
- A kisasszonynak igaza van. Ez két okból sem lehetséges. Az egyik, hogy nincs meg az erőd hozzá, így már maga az megölne, hogy megiszod az italt. A másik pedig az, hogy csak az arra méltóknak sikerülhet.
- És mi van akkor, ha nem vagyok rá méltó?-kérdeztem.
- Akkor szörnyűség történik. De én bízom Önben, nem lesz itt semmi probléma.- már nem halogathattuk tovább az időt. Mindegy hányszor beszéljük át, egyszer úgyis meg kell történnie. S most a minél előbb annál jobb határozottan ide illik.
- Hát akkor kezdjük.-mondtam, majd átvettem Greg kezéből a kicsiny üvegcsét. Valamilyen vérvörös folyadék volt benne, mikor kinyitottam, akkor pedig füst szált ki belőle. Még egy gyors csókkal elköszöntem Edward-tól, majd megittam a fiola tartalmát. Iszonyatos íze volt. Mintha valaki só savat öntene le a torkomon, vegyítve egy kis ecettel. Már kezdtem érezni, ahogy a fejemre rá száll a köd. Az utolsó kapaszkodó Greg hangja volt, amiként az ősi nyelven mormol valamit. Most igazán bántam, hogy lusta voltam megtanulni az ősi nyelvünket. De lassacskán ez a hang is elkezdett távolodni tőlem. Egyre halványabb és érthetetlenebb lett. Majd aztán végleg elnyelt a sötétség. Arra gondoltam, hogy talán már meg is haltam, hisz semmi más nincs itt, csak a sötétség. Megrémisztett ez a magányosság. A semmi közepén álltam. Elkezdtem szaladni, hátha találok itt valamit. Csak egy aprócska fénysugarat.
- HAHÓÓÓÓ!..VAN ITT VALAKI?-ordítottam bele a semmibe. De a visszhangon kívül semmilyen válasz nem érkezett. Ismét futni kezdtem, remélve, hogy ha elég messzire jutok, majd találok valamit. Igen, biztos lesz majd ott valaki, vagy valami, ami segíthet nekem. Nem adhatom fel már most. Amilyen gyorsan csak tudtam egymás után kapkodtam a lábaimat.

Ed szemszöge:

Kedvesem már vagy egy órája fekszik eszméletlenül. Én pedig nem tudok rajta segíteni. Néha megvonaglik az arca, mintha valami fájna neki, de aztán ismét határozottság ül ki rá. A legrosszabb, hogy senki nem tudja mi történik vele. A fiúk és a tanács jó része is kiment már a harc térre. Nagyon aggódom a családomért, de mindannyian megértették, hogy nem akarom Leila-t magára hagyni. Nagyon sok a sebesült, így a lányok sem unatkoznak. További húsz perc telt el...Minden egyes másodperc egy örökké valóságnak tűnt...


Leila szemszöge:

- Nem bírom.-rogytam össze egy táblácska előtt. Már értettem mi ez a hely, ahova kerültem. Ez Fantasyland volt, a csata után. Szürke volt, koszos, s igazán rideg. Már semmi nem volt itt abból a helyből, amit annyira szerettem. Olyan volt, mintha a jövőmet látnám. Azt, hogy mindent elveszítek, hogy nem tudok majd segíteni, s miattam szenvednek majd annyian.

~ Ne feledd...nem a próba megoldása a lényeg. Hanem az, hogy bízz magadban. Bízz abban, hogy megtudod csinálni.-szólalt meg a kis hangocska mellettem. Látni nem láttam senkit, de határozottan hallottam. Le merném fogadni, hogy az ajtó szelleme segített nekem. Vettem két mély lélegzetet, majd ismét felálltam. De most nem indultam semerre. Csupán becsuktam a szemem, s egy gyönyörű világot képzeltem el magam köré. Egy olyan napsütötte helyet, ahol laktam. Majd erősen koncentrálni kezdtem. Egy erő gömböt akartam létrehozni. Tudtam, hogy ha az sikerül, akkor sikerrel jártam. Még egy darabig erősen szorítottam össze a fogaimat, majd éreztem egy bizsergést a kezemben. Már épp itt volt az ideje, hogy kinyissam a szemem. Minden úgy volt, ahogy azt elképzeltem, s a kék gömböcske ott cikázott a jobb kezemben. Gyorsan elhajítottam, az pedig hatalmas pusztítást végzett. Biztos voltam benne, hogy sikerült.

A hátam mögül tapsolást hallottam, s ahogy hátranéztem, megpillantottam őket. Ott állt apa, Ed, a Cullen család, Kira és az összes barátom. Melegséggel töltött el a támogatásuk. Már tudom, miért éreztem magam annyira rosszul, nem a hideg volt a probléma, nem is a sötétség. A magány volt az, ami leginkább megijesztett. Most már tudom, mindig is féltem tőle, hogy egyedül leszek. Ezért hajkurásztam annyira a szerelmet.
De most nincs több időm azon agyalni, hogy mi miért történik az életemben. Még vár rám, egy igen nehéz harc, ami biztos, hogy nem lesz sétagalopp.