Díjak..

Sziasztok!
 Köszönöm a díjat Carlie-nak és Regina-nak!
Igazán jól esik, hogy rám gondoltak. 

Itt nem írnék újabb dolgokat magamról, mert már a másik blogomon megtettem :)

puszi

Anita

30.fejezet

Ez csak egy álom.-hajtogattam magamban. S vártam arra, hogy véget érjen. Hogy a seb, ami felmészti a lelkemet, egyszercsak eltünjön. Hogy újra láthassam arcát. Érezhessem ölelő karjait magam körül.
-Bárcsak én is ott haltam volna, bárcsak véget vethetnék ennek az egésznek.-temettem az arcom a kezeim közé. A fájdalom az egyetlen dolog ami még tudatja velem, hogy élek. S csupán a büntudat az ami életben tart. Az örrökké tartó szenvedés sem elegendő ahoz, hogy bűnöm bocsánatot nyerjen. Mert az én hibám, hogy Bella és Edward elveszítették a fiúkat. Hogy Carlisle és Esme soha többé nem látják unokájuk boldog mosolyát. S a nagy világ, most kevesebb lett egy nagyon értékes emberrel. Minden pillanatban felrémlik előttem, s hiánya szinte megemészt.


Ed szemszög:

- Edward én ezt nem bírom. Azt akarom, hogy itt legyen velünk.-hallottam meg anyám hangját, amint ismét sírva borul apám ölébe. Mindenki miattam sírt, s szenvedett.
- Tudom Kicsim..nekem is nagyon fáj.-apa próbálta tartani magát, de a remegés őt is átjárta. Szörnyű volt így látni őket. Annyira szerettem volna oda menni anyámhoz, hogy megsimogassam. S megmondjam neki, hogy minden rendben lesz. De akárhányszor próbáltam valakit megérinteni a szeretteim között, nem értem el mást, mint hogy kezem áthaladt testükön. Én nem hittem a szellemekben, s most elég hihetetlen számomra, hogy testetlen lélekként itt kísértek a házban.
Leila szobájába volt a legnehezebb belépnem. Amióta az élettelen testem behozták a kastélyba, a szobájában gubbaszt. Még az apja miatt sem jött ki. Robert-et könnyen megtalálták, miután Lisa meghalt. Azt mondta, hogy egy varázsketrecbe zárták, ami elszívta az erejét, s ezért nem tudott kiszabadulni. De a banya halálával a rácsok eltüntek, s a király könnyű szerrel kiszabadulhatott. Minden szavára emlékszem, mit mondott Leila-nak.

- Leila, kislányom. Ez így nem mehet tovább. Tudom, hogy mennyire fáj..-mondta, mire kedvesem idegesen félbeszakította.
- Nem..senki sem tudja. Senki sem értheti milyen az, mikor a saját anyádat kell megölnöd...aki szintúgy meg akar ölni téged. S ki az, aki megérti, s örömmel fogadná, hogy élete értelmét a saját hibája miatt vesztette el.?..Sajnálom, de nekem nem megy. Nem tudom csak úgy kitörölni az emlékeimet. Hisz apa, Ő itt van a szívemben. Értsd már meg, hogy szeretem őt.-majd zokogva borult apja ölébe.

Talán ezek a szavak voltak, amik végleg itt tartották szellemem. Vagy talán az, hogy még én sem tudtam őt elengedni. Ajj pedig tudom, hogy meghaltam, tisztában vagyok vele, hogy már nem itt lenne a helyem.
Mégis mintha egy erős láncra lennék kötve, ami itt tart. És én szeretem ezt a láncot, mert ez az ami engedi, hogy láthassam őket, akiket annyira szeretek.
Szerelmem üveges tekintettel meredt a semmibe. Térdeit felhúzta a mellkasához, s rintgatni kezdte magát. Aztán szemeit szorosan összezárta, mintha valamit nem akarna látni, s így, ha összezárja a szemét, akkor a kép is eltűnik.
A lány, akit egykor megismertem, mintha teljesen eltűnt volna. Az az izgő mozgó, szeretetre méltó boszi...élőhalottnak festett. Szeméből kihalat a csillogás, egyedül könnyei voltak, amik mindig megcsillantak benne.
- Azt akarom, hogy itt legyél velem.-suttogta maga elé. - Ed, kérlek gyere vissza hozzám.- az ablakon befújó szél sodorta szavait. De hogyan tudnám teljesíteni kérését. Ha csak egyszer megtudnám érinteni, hogy tudja, hogy itt vagyok, s vigyázok rá. Talán sikerülne egy kicsit megnyugtatnom. Hisz nem akarok mást, csak egy apró érintés. -Istenem, könyörgöm neked...-mondtam, majd lassan az ágy mellé mentem, s reménnyel telve emeltem könnyáztatta orcájára a kezem. Hirtelen pattantak ki szemei. Majd kezét rátette az enyémre.

Leila szemszög:

Ismerős érzés járta át testem. Az arcomon szerelmem tapintását éreztem, de ahogy én is az arcomra tettem a kezem, az érzés elillant.
- Ed te itt vagy?-néztem körbe a szobámban De nem láttam senkit. - Kérlek, ha itt vagy jelezz nekem.- majd egy ismerős bizsergést éreztem másik arcomon. Mintha ajkai ismét találkoztak volna bőrömmel.
- Oh te szentséges ég. Hol vagy? És ez hogy lehetséges?-nem is tudom mit vártam, hisz hangot sosem hallottam, csak éreztem a jelenlétét. S most már biztos vagyok benne, hogy nem az őrület tette ezt velem. Kedvesem lelke határozottan itt bolyong köztünk. Érzem őt.
- Mondcsak, arra még nem gondoltál, hogy rendes szellemként is viselkedhetnél? Mondjuk magadra húzhatnál egy lepedőt..vagy nem is tudom.-mosolyogtam. - De talán most ezt megoszthatnánk a  többiekkel is.-mondtam, majd kipattantam az ágyamból, s kiabálni kezdtem a folyosón.
- Most azonnal jöjjön mindenki le. Nincs kivétel.-alig egy perc alatt, már mind lent voltunk a nagyteremben.
S már mindenki csak arra várt, hogy beszélni kezdjek.

-Ed itt van köztünk.-kezdtem bele. Többeken is láttam az érthetetlenséget.- Kérlek ne szakítsatok félbe. Tudom, hogy hihetetlen, s először én sem akarta elhinni. De én érzem a jelenlétét. Érzem, ha megérint. Most is itt van ebben a szobában.-vázoltam a fejleményeket.
- Azt akarod mondani, hogy a fiam, most szellemként itt ül köztünk?-fordult felém Bella.- Ez őrültség...hiszen...-vonta kétségbe szavaimat. Már épp szóltam volna, de apám megelőzött.
- Nem...ez nem lehetlen. Tudják vannak bizonyos legendáink, amik erről tanúskodnak. Az őseink nagyon is hittek a szellemekben. Persze tudták, hogy nem minden lélek marad itt köztünk. Annak nyomós oka van, ha egy lélek nem tud tovább lépni.

-Több évszázaddal ezelőtt élt Jonathan herceg. Fess dalia volt, minden fiatal hölgy oda volt érte. De ő egyik iránt sem mutatott érdeklődést. Míg egyszer találkozott egy tündérrel, aki ellátta a harcban szerzett sebeit. A herceg különösnek találta, hogy a lány, nem rajong érte, sőt közömbösebb iránta, mint bárki más. De hamar szerlemre lobbant a két fiatal egymás iránt. A legőszintébb szerelem volt, ami valaha is létezett. Nem volt náluk boldogabb. De ez a bolgogság sem tartott sokáig. Világunkra baljós árnyak sújtottak. Jonathan is harcolt nap mint nap. Egészen a tragédiáig.
Szerelmének rossz előérzete volt azzal a nappal kapcsolatban. Érezte, hogy valami szörnyűség fog történni, így szerelme után ment. S mikor oda ért, már csak szerelmének holttestét találta. A lány magát hibáztatta, amiért nem ért oda időban, hogy figyelmeztesse kedvesét. S ez örök éket vert szívébe.
Egy két nap elteltével, a lány mintha érezte volna szerelme jelenlétét. Sőt biztos volt benne, hogy Jonathan volt az, aki láthatatlanul megérintette, s akit mindig maga mellett érez. A szerelmük annyira erős volt, hogy egyikőjük sem tudta elengedni a másikat. Mintha egy láthatatlan lánccal összekötötték volna őket. A lány nem fogadta el a sorsot, ami nekik adatott, s kutatni kezdett. Állítólag talált egy követ, ami vissza vitte őt az időban, s megmenthette kedvesét.-apa szavai reményt keltettek bennem. Talán van rá esély, hogy én is megtehessem ezt. Talán sikerülne.

- De ez csak egy legenda. Azaz nem hiszem, hogy sok valóságalapja lenne.-rázta a fejét Edward.
- Ez a baj a földön élőkkel. Néznek, de nem látnak. Mondja csak, nem hihetetlen ez az egész? Hogy maguk vámpírok. Hogy én egy varázsló vagyok. Hogy itt vagyunk egy varázsvilágban...ez mind mesésnek tűnhet, s hihetetlennek. S mégis igaz...hisz a mesék néha sokkal igazabbak, mint a valóság.-mondta.
- Kérlek titeket, csak gondoljataok bele. Ha tényleg van egy kis esélyünk arra, hogy visszakapjuk őt, miért is ne próbálhatnánk meg mindent. Hisz mit veszíthetünk?-kérdeztem
- Igaza van...gyerünk, ne halogassuk az időt.-állt mellém Rosalie, mire a többiek is bólintottak.
-Akkor talán kezdjük a kutatást a könyvtárban.- hiszen ott minden könyv megtalálható, ami valaha létezett Fantasyland-en. A remény egy apró szikrája, ismét beleköltözött a Cullen család szívébe. S én tudtam, hogy nem hagyom ennyiben a dolgokat. Ha kell az idők végezetéig keresem majd....


Kérlek dobjatok meg pár komival.
pusz
Anita

29.fejezet.

Sziasztok!
Vészesen haladunk a vége felé. Azért nagyon remélem, hogy a fejezet végén nem érzitek majd úgy, hogy életemet veszitek! Kérlek írjatok!
pusz
Anita


Ed szemszöge:

Odakint a helyzet egyre brutálisabb, ha így folytatódik, nekem is csatlakoznom kell. De hogyan hagyhatnám én is magára őt? Újabb bombák rázták meg a kastélyt. A déli szárnyat, már majdnem sikerült a földdel egyenlővé tenniük. De azért mi is okoztunk veszteséget számukra. Több óriás, klüploksz, és sötét varázsló vesztette az életét. Mindig volt valaki, aki bejött hozzám a tanácsból, érdekelte őket Leila állapota, én pedig kifaggathattam őket a kint történtekről. Már megint eltelt egy újabb óra, s mintha szerelmem szeméből egy könny csordult volna ki. Az arca azt mutatta, hogy nagyon szenved valamitől. Majd ráncai pillanatok alatt kisimultak, s helyüket apró, de annál boldogabb mosoly vette át. Mintha pillanatok alatt az egész világ megváltozott volna. Végiginéztem kedvesem testén, ami most tündöklő kék fényben úszott. Annyira gyönyörű volt, biztos voltam benne, hogy sikerült neki.
S a sejtésem hamarosan be is igazolódott. Kedvesem párszor megrebegtette pilláit, majd végül kinyitotta csodás mélytengeri szemét.
- Sikerült Ed.-mosolygott rám örömtelien.
- Tudom Kedvesem, de most sietnünk kell. A többiek már várnak ránk.-Leila gyorsan leszállt az ágyról, s már húzott is ki a szobából. Az ajtót gondosan visszazárta, majd a kastély folyosóin kezdtünk el szaladni.
-Vigyázz!-rántottam félre, miközben valami ismét becsapódott a falba, s még vagy hármon keresztül ment. Mindent elpusztított ami az útjába került.- Mégis mi a franc volt ez?-kérdeztem.


Leila szemszög:

- Még is mi a franc volt ez?-kérdezte Ed.
- Ez egy energia gömb volt. Méghozzá az egyik legerősebb. Csak a legkiválóbb varázslók tudják létrehozni.- kezdtem megijedni, hogy vajon mekkora erejű hatalommal állunk szemben. Vajon elég lesz hozzá az erőm?
Már a nagyteremnél jártunk, ahol több sebesült, s holttest is hevert. Az az iszonyatos illat, ami idebent terjengett, teljesen felforgatta a gyomromat.
A bent tartózkodó vámpíroknak sem lehetett könnyű. Folyamatosan visszatartották a lélegzetüket, hogy a mámorító vér illata ne csábítsa el őket, s megállás nélkül segítenek ott ahol kell. Kira sem állt meg egy pillanatra sem. Ő a súlyosabb betegeket látta el, akik még nem haltak meg, de már a halál küszöbén jártak

-Mehetünk?-fordultam Ed-hez, aki most csak bólintott, mivel már ő is visszatartotta a lélegzetét. Már az udvaron jártunk. A szökőkutak, a szobrok, most mind darabokban hevertek. Az udvar egész területe romokban hevert.
-Mit keres itt kint Kisasszony? Még baja esik.-jött oda hozzánk az egyik katona, s vissza akart húzni.
- Azonnal eresszen el. Nekem itt a helyem. Jelentést kérek!-adtam ki az utasítást számára.
- Már három osztagunk kint van Hölgyem, a negyedik most készülődik.-mondta. Itt minden osztagnak jelentősége volt. Egytől-négyig voltak számozva, s mindenki az erejének megfelelő osztagba került. A tanács, s apám a negyedikben voltak. De a negyedik osztag, csak akkor lép közbe, ha már igazán nagy a probléma.
- És mondja csak, miért van szükség, a negyedik osztagra? Nem lenne elegendő az első három és én?-nem szerettem volna még több áldozatot.

-Sajnálom, de ez nem lehetséges. Már így is túlerőben vannak, s olyan varázslatokat alkalmaznak, amiket a kint levők nem is ismernek. S mind emellett, még ott vannak a szörnyek is. Minden erőre szükség van.- így nem volt mit tenni, mi is beálltunk, a már sorakozó tömegbe, nekem kihozták Kristályt, akire felülhettem. A Cullen család férfi tagjai pedig körülöttem álltak, majd úgy a tanács tagok, s a többi harcosok. Ha eddig szörnyűlködtem, hát akkor most kész csoda volt, hogy nem estem le paripámról, mindenütt holttestek, és csatározások helyei látszottak. Iszonyatos volt. A mieink folyamatosan próbálták visszaverni a támadást, az ellenfél pedig egyre inkább próbált előre törni.
- Hát akkor gyerünk!-mondtam, mire mindenki szaladni kezdett, én egy kicsit hátrébb haladtam, hisz az én erőmet nem épp közel harcra találták ki, s félő volt, hogy talán tőlünk is megsebzek valakit. Először a négy elem segítségét hívtam. A tűz csóvák, teljesen megvilágították az eget. Mintha tűzijáték játszana az égen. Már egy jó ideje harcoltunk, s kezdtem egy kicsit bizakodni. Jócskán feléjük kerekedtünk, de akkor előbukkant Ő.
Fekete hosszú ruhában volt, szemei úgy villogtak, akár a leghidegebb éjszaka. Ajkait pedig a leggúnyosabb mosolyra húzta. Körülötte ott sorakoztak a világ legsötétebb teremtményei, s engedelmes kutyaként várták a parancsot. S mindenki más is, akik eddig harcoltak, most egy helyben álltak, s vártak a döntésre.

- Leila mit csinálsz?-szaladt hozzám Ed, miközben leszálltam Kristályról.
- Nyugi. Nem lesz semmi probléma, csak beszélek vele.-mondtam, majd elindultam anyám felé. Ő is így tett, s közben végig engem méregetett. Undorodtam tőle.

-Nocsak..nocsak nocsak...Milyen szép is lett az én kicsi lányom.-eresztett rám egy ördögi vigyort.
- Először is nem vagyok a lányod, másodszor pedig ennél rusnyább nőt már rég nem láttam-vigyorogtam én is vissza rá. S bingó..a hiú nőket könnyű eltalálni. Mosolyából már nem maradt más, mint egyszerű fog csikorgatás.
- Oh és mond csak, akkor kitől örökölted a szépséged? Csak nem apádtól...oh igen, a drága Robert. Egyébként jól van?-most nekem kellett türtőztetnem magam, hogy ne támadjam meg azonnal.
- Igazán vicces, majd meglátjuk akkor is így nevetsz majd, mikor a halálodon leszel.-velőt rázó kacajától a hideg futkosott a hátamon.
- És még is ki ölne meg? Csak nem te?-nevetett tovább.
- De, pontosan én. De ha még nekem nem is sikerülne, akkor is lesz majd valaki, aki ellened fordul, s aki megfoszt hatalmadtól.-már nem azt értem el nála, hogy kinevessen, egyre inkább feldühítettem. Ami jó dolog, hisz ha valaki ideges, akkor nem képes tisztán látni, s könnyen hibát ejt. Bár tudtam, még így sem lesz könnyű.
-Hát akkor hadd lássam, mire is vagy képes.-mondta, majd dühtől izzó szemekkel elindította felém a támadását. Ezt még könnyű szerrel kivédtem, s ellentámadásba kezdtem, a körülöttünk levők még mindig néma csendben figyelték a harc kimenetelét. S várták a megfelelő jelet. További energiagömböket, s varázslatok ezreit mormoltuk a másikra, de dűlőre nem sikerült jutnunk, tudtuk, hogy most jön életünk legnagyobb varázslata, amibe akár mindketten belehalhatunk. Ő a sötétséghez fordult segítségül, s körülötte hamarosan démoni szikrák jelentek meg, míg én épp az ellenkezőjét, a fény kardját választottam. Már nem voltam ideges. Akárhogy is végződik, legalább őt magammal viszem.

-LEILA NEEEEEEEEEE!-hallottam meg valakinek az eszeveszett kiáltását, annak a valakiét, aki félrelökött a támadás elől. Igyekeztem felállni, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a boszorkány életét vesztette-e...de nem csak ő hevert most a földön. Már nem érdekelt semmi, csak elmosódott képeket láttam a harcosokból, akik most egymásnak támadtak. Igyekeztem áttörekedni magam a tömegen, s eljutni hozzá.

-Jaj Istenem, kérlek ne. Könyörgöm kellj fel...ne csináld ezt velem.-borultam le mellé, s fejét az ölembe fektettem.
- Ed nem teheted ezt velem. VALAKI SEGÍTSEN MÁR!!!!-kiáltottam, s egyre inkább kétségbe estem. Ed megsem mozdult. A hőmérséklete egyre csökkent, én pedig nem tudtam mit tenni.
-Mi történt?-rohant hozzánk Carlisle, s Edward. Mikor Edward meglátta a fiát, mellé rogyott a földre. Ők már tudták azt, amit én még nem voltam hajlandó elfogadni.
Edward David Cullen szíve örök nyugalomra tért.

28.fejezet~Magány

Sziasztok!

Remélem nem haragszotok rám, amiért ennyit kellett várnotok. Igyekszem minél hamarabb megírni a következőt. S nagyon örülnék neki, ha írnátok komit. Ezen kívül márcsak három fejezet van hátra.
Puszi
Anita



- Nos készen áll Kisasszony?-lépett mellém a tanácsból Greg. Ő volt az, aki talán az összes varázsigét, bűbájt fejből ismerte, s a harc téren is egész jól kiismerte magát. Bár már a kor jócskán elhaladt felette.
- Hát persze.-próbáltam minél könnyedebben felelni, hogy Ed ne vehessen észre rajtam semmit. Nem mondanám, hogy félek attól, hogy meghalok, sokkal inkább féltem a szeretteimet. Attól tartok, hogy talán nem leszek elég erős ahhoz, hogy megvédjem őket.
- Akkor kérem most jöjjön velem.-mondta Greg, s én elindultam utána. A főzetek termébe mentünk, s Ed végig jött velem, ami engem nyugalommal töltött el. Ha fogja a kezem, akkor úgy érzem, hogy nincs olyan akadály, amit ketten ne tudnának megoldani. A szobában kis milliónyi főzet volt található, itt már nem volt szükség arra, hogy varázs lény segítségével zárják el az ajtót, hisz ide a tanácsteremből lehetett csak bejutni.
- Elmondaná kérem, mi lesz a dolgom?-fordultam az idős tanács taghoz.
- Tudja ezt még nem igazán tudja senki. Mindenkinek más a küldetése. Mindenkire más-más feladat vár. Inkább a kérdés az, hogy készen áll-e a kínokra?-kínok...ismétlődött ez az aprócska szócska a fejemben, de ahogy végig néztem a szobában lógó festményeken, majd Ed arcán, tudtam, hogy értük készen állok rá, s nincs olyan szenvedés amit ne állnék ki értük.
- És az nem lehetséges, hogy én csináljam helyette?-Ed homlokán teljesen elmélyültek a ráncok, látszott rajta, hogy teljesen komolyan gondolja. Még a kínokat is képes lenne átvenni tőlem.
- Ezt soha nem engedném.-simítottam végig gondterhelt arcán.
- De?..
-CSS.-tettem mutató ujjam a szájára, majd megráztam a fejem.
- A kisasszonynak igaza van. Ez két okból sem lehetséges. Az egyik, hogy nincs meg az erőd hozzá, így már maga az megölne, hogy megiszod az italt. A másik pedig az, hogy csak az arra méltóknak sikerülhet.
- És mi van akkor, ha nem vagyok rá méltó?-kérdeztem.
- Akkor szörnyűség történik. De én bízom Önben, nem lesz itt semmi probléma.- már nem halogathattuk tovább az időt. Mindegy hányszor beszéljük át, egyszer úgyis meg kell történnie. S most a minél előbb annál jobb határozottan ide illik.
- Hát akkor kezdjük.-mondtam, majd átvettem Greg kezéből a kicsiny üvegcsét. Valamilyen vérvörös folyadék volt benne, mikor kinyitottam, akkor pedig füst szált ki belőle. Még egy gyors csókkal elköszöntem Edward-tól, majd megittam a fiola tartalmát. Iszonyatos íze volt. Mintha valaki só savat öntene le a torkomon, vegyítve egy kis ecettel. Már kezdtem érezni, ahogy a fejemre rá száll a köd. Az utolsó kapaszkodó Greg hangja volt, amiként az ősi nyelven mormol valamit. Most igazán bántam, hogy lusta voltam megtanulni az ősi nyelvünket. De lassacskán ez a hang is elkezdett távolodni tőlem. Egyre halványabb és érthetetlenebb lett. Majd aztán végleg elnyelt a sötétség. Arra gondoltam, hogy talán már meg is haltam, hisz semmi más nincs itt, csak a sötétség. Megrémisztett ez a magányosság. A semmi közepén álltam. Elkezdtem szaladni, hátha találok itt valamit. Csak egy aprócska fénysugarat.
- HAHÓÓÓÓ!..VAN ITT VALAKI?-ordítottam bele a semmibe. De a visszhangon kívül semmilyen válasz nem érkezett. Ismét futni kezdtem, remélve, hogy ha elég messzire jutok, majd találok valamit. Igen, biztos lesz majd ott valaki, vagy valami, ami segíthet nekem. Nem adhatom fel már most. Amilyen gyorsan csak tudtam egymás után kapkodtam a lábaimat.

Ed szemszöge:

Kedvesem már vagy egy órája fekszik eszméletlenül. Én pedig nem tudok rajta segíteni. Néha megvonaglik az arca, mintha valami fájna neki, de aztán ismét határozottság ül ki rá. A legrosszabb, hogy senki nem tudja mi történik vele. A fiúk és a tanács jó része is kiment már a harc térre. Nagyon aggódom a családomért, de mindannyian megértették, hogy nem akarom Leila-t magára hagyni. Nagyon sok a sebesült, így a lányok sem unatkoznak. További húsz perc telt el...Minden egyes másodperc egy örökké valóságnak tűnt...


Leila szemszöge:

- Nem bírom.-rogytam össze egy táblácska előtt. Már értettem mi ez a hely, ahova kerültem. Ez Fantasyland volt, a csata után. Szürke volt, koszos, s igazán rideg. Már semmi nem volt itt abból a helyből, amit annyira szerettem. Olyan volt, mintha a jövőmet látnám. Azt, hogy mindent elveszítek, hogy nem tudok majd segíteni, s miattam szenvednek majd annyian.

~ Ne feledd...nem a próba megoldása a lényeg. Hanem az, hogy bízz magadban. Bízz abban, hogy megtudod csinálni.-szólalt meg a kis hangocska mellettem. Látni nem láttam senkit, de határozottan hallottam. Le merném fogadni, hogy az ajtó szelleme segített nekem. Vettem két mély lélegzetet, majd ismét felálltam. De most nem indultam semerre. Csupán becsuktam a szemem, s egy gyönyörű világot képzeltem el magam köré. Egy olyan napsütötte helyet, ahol laktam. Majd erősen koncentrálni kezdtem. Egy erő gömböt akartam létrehozni. Tudtam, hogy ha az sikerül, akkor sikerrel jártam. Még egy darabig erősen szorítottam össze a fogaimat, majd éreztem egy bizsergést a kezemben. Már épp itt volt az ideje, hogy kinyissam a szemem. Minden úgy volt, ahogy azt elképzeltem, s a kék gömböcske ott cikázott a jobb kezemben. Gyorsan elhajítottam, az pedig hatalmas pusztítást végzett. Biztos voltam benne, hogy sikerült.

A hátam mögül tapsolást hallottam, s ahogy hátranéztem, megpillantottam őket. Ott állt apa, Ed, a Cullen család, Kira és az összes barátom. Melegséggel töltött el a támogatásuk. Már tudom, miért éreztem magam annyira rosszul, nem a hideg volt a probléma, nem is a sötétség. A magány volt az, ami leginkább megijesztett. Most már tudom, mindig is féltem tőle, hogy egyedül leszek. Ezért hajkurásztam annyira a szerelmet.
De most nincs több időm azon agyalni, hogy mi miért történik az életemben. Még vár rám, egy igen nehéz harc, ami biztos, hogy nem lesz sétagalopp.