14.fejezet (2.rész)-Érzelmek

Ed szemszög:
Mindig mindent elszúrok....Hogy az a franc vinné el. Miért kell az életnek ennyire bonyolultnak lennie. De mit is vártam tőle? Hogy majd azt mondja, hogy velem akar lenni, hogy szeret? Hisz mi vagyok én Tom mellett...egy szörnyeteg, akármilyen szemétláda is ő, Leila mégis jobban járna vele, mint velem. Nem ítélhetem örök kárhozatra. De mivan akkor, ha tévedek? Ááá...tiszta hülye vagyok, hisz nem is tudom, hogy egyáltalán akarna-e tőlem valamit.-Gondolataim egyre sebesebben pörögtek. Nem bírtam tovább...úgy döntöttem inkább vadászom egyett, hisz az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára. Miközben Leilaval voltam, felsem tünt, hogy hiányzik a vér édes íze. De most...már alig vártam, hogy ismét érezzem torkomon lecsorogni az éltető nedüt. Kiugrottam az ablakon és már rohantam is, nem akartam egyik családtagommal sem összefutni. Valahogy most nem volt kedvem nekik is magyarázkodni. Most nagyon jól esett ilyen sebeséggel szaladni...csak futni..mindent és mindenkit hátrahagyni...csak boldogan, gondtalanul szaladni a messeségbe.
Lassan megéreztem az engem leginkább csábító illatot. Én is, akárcsak Emmett a grizly medvékért rajongtam, bár más okból mint ő. Ő csupán a nagyobb szórakozás kedvéért,míg én nem bírtam betelni vére könnyed ízével. Mikor először mentem Emmettel vadászni, szüleim teljesen kiakadtak, hogy engedhette meg nekem bácsikám, hoyg egy medvével bírkózzak.....pedig én nagyon élveztem. Akkor még csak játék volt az életem. Önfeledt szórakozás..persze leszámítva egy-két dolgot. Merthát a Volturi látogatása nem votl egy vidám időszak. De szerencsére azóta nem háborgattak minket. Azért néha küldenek egy két levelet, hogy nem e gondoltuk meg magunkat. Ilyenkor  a legudvariasabban mindig visszautasítjuk őket, de persze abban is tisztában vagyunk, hogy azért nem próbálkoznak újabb támadással, mert a helyzet nagyon kiélezett lenne. Mindkét oldalt érnék veszteségek. Aro pedig mindennél jobban félti az ő kincseit. És nagyon is remélem, hogy egy emberivó vámpír sem szándékozik Forks közelébe jönni. Leila csokoládé illatának senki nem tudna ellenállni..ha csak rágondolok, úgy érzem megőrülök. Hogy vissza kell menjek, hogy meg kell hogy csókolnom, ölelnem, amíg világ a világ. És mit csinálok ehelyett...csak bántom mindkettőnket.
Miért kell ennyire lehetetlennek lennie az életnek. Miért érzem, hogy összeszurúl a szívem, akárhányszor csak rágondolok. S a legrosszabb....miért kellett szerelembe esnem? Nem tudtam választ adni magamnak. zsákmányom már kezeim közt feküdt éllettelenül....így gyorsan elengedtem. Nem éreztem már magam szomjasnak, valahogy még ettől is elment a kedvem..pedig régen mennyire szerettem a családommal jönni vadászni. De most? Én magam kerülöm a családomat, én vagyok az, aki kioson, mert nem akar velük találkozni. Áhh..szörnyű ez az egész. A franc vinné el, aki kitalálta szerelmet. Most már értem mit jelent az a mondat. A szerelem ől, butit, nyomorba dönt! Mert én már mindhármat érzem, az egyszer biztos. A szívem lassan belebetegszik, elveszi az eszem, és ennél nyomorultságosabb már nem is lehetnék. Eldöltem az avaron, és próbáltam kiüzni a fejemből a gondolatokat...minden róla szóló gondolatomat kizárni. De nem volt olyan dolog, amiről ne jutott volna eszembe....hiába reménytelen eset vagyok.
Miért nem merek egyszerűen eléállni és megmondani, hogy szeretem? Úgy éreztem sírni tudnék a fájdalomtól. És ami a legrosszabb, hogy most végig kell majd néznem, ahogy más zárja a karjaiba. Mert ha nem is Tom lesz az, akit választ, úgyis lesz valaki más...hogy fogom kibírni. Szememre tettem kezeimet, és azt kívántam bárcsak mindennek vége lenne. Bárcsak kivenné valaki testemből szívemet, ami most enyni fájdalmat okoz. Bárcsak meghalnék.....

-Ezt most rögtön fejezd be! Soha többé nem akarom ezt hallani!-morrant rám apám. Észre sem vettem a jelenlétét, pedig már mesziről éreznem kellett volna.
-Miért? Mégis mit tehetnék?-kérdeztem. -Ezt nem bírom így tovább.-mondtam, s arcomat ismét kezeimbe temettem.
-Fiam. Nem akarom, hogy elkövesd azokat a hibákat, amiket egyszer én már igen. Szeretném, ha tanulnál a mi esetünkből. És kérlek most hallgass meg jól.
-Van más választásom?-kérdeztem irónikusan, egy szomorú mosolyjal ajkamon.
-Nem, nincs. Szeretnék neked elmesélni valamit, amiről te még nem tudsz. Én egyszer elhagytam egy hosszabb időre Bellat...a legborzalmasabb időszak volt egész létezésem során. De mégsem az a legroszabb, hogy magamnak fájdalmat okoztam vele, nem. Majdnem a halálba kergettem anyádat, amiatt, mert azt hittem jobb lesz neki nélkülem. Érted mire akarok kijukadni? Sokszor azzal a dologgal teszünk rosszat, amivel a legjobbat akarjuk.
-De a ti helyzetetek egészen más. Anya mindig veled akart lenni. De én még azt sem tudom, hogy Leila érez e egyáltalán valamit irántam. Én csak a barát vagyok az ő szemében. Én vagyok az ő Jacoba.
-Nem  hinném. Csak mindketten féltek az igazságtól.-apám nagyon biztosnak tünt, de bennem még mindig ott bujkált a kétség.
-Nem lehetsz ennyire biztos, hisz még te sem ismered a gondolatait. És Jasper sem mondott semmi olyasmit, hogy ő érezte volna.
-Ha ennyire kételkedsz abban amit mondok, akkor most áruld el miért pityereg a szobájában?-ledöbbentem..sír?...miattam?..nem az lehetetlen, talán csak azért, mert olyan durván beszéltem vele.
-Jaj..te reménytelen eset vagy!-morrant rám ismét, s én tudtam, hogy igaza van, de nem állt szándékomban változtatni a helyzeten. Ahoz nem tudott kellőképpen kizökkenteni, hogy megváltozzon a véleményem.
Gondolataimra ő csak a fejét rázta.
-Ugyan olyan makacs vagy, mint az édesanyád, ha valamit a fejetkbe vesztek, csak nagyon nehezen lehet kiüzni onnan, sőt szinte lehetetlen.De azt hiszem lassan vissza kéne mennünk, már aggódnak értünk.-vissza....vissza a gondokhoz....


Sziasztok!
Remélem tetszett és írtok nekem véleményt!
Ha 10 komit kapnék, akkor vasárnap felteszema következőt.
Ez nem követelés! Később is felteszem.
pusz
Anita