II.fejezet

Igen.-válaszoltam egyszerüen, mikor tovább szeretettt volna kérdezősködni hirtelen betapasztottam a száját.
-Cssss! Valakik jönnek, majd később folytatjuk.-mondtam neki gyorsan mire ő csak bólintott. Aztán megláttam kik jöttek utánam, hát persze gondolhattam volna hogy apám nem enged el kíséret nélkül. Én hiába mondtam neki, hogy tudok magamra vigyázni, mintha megse hallotta volna.
-Megyünk lovagolni vagy inkább valami mást csinálnáljunk?-kérdezte meg hírtelen barát nőm.
-Hát én inkább repülnék most.-mondtam, hisz az én egyszarvú paripám erre is képes volt. De Kiráje nem tudott, így mondtam neki, hogy nyugodtan szálljon fel mögém. Igazából ezt azért találtam ki, mert a kentaúrok csak a földről tudtak minket követni, és így nem hallhatták a tervemet. Erre Kira is rájött és mikor már elég magasan repültünk akkor utasított.
-Akkor most kezdj el mesélni, és ne hagyj ki semmit! Oké?
-Rendben elmondom. Hát... tudod.
-Jaj mondjad már, tudod hogy bennem megbízhatsz.-kíváncsiskodott tovább.
-Naszóval, emlékszel, hogy mindig kerestem valamit  mióta megláttam két ember szerelmes pillantását, de rájöttem, hogy itt ez nem lehetséges. Viszont én szeretném  azt az érzést. Értesz engem? Én tudom hogy valaki csak rám vár,de ha én nem megyek akkor talán sose találkozunk, s mindketten az igaz szerelem nélkül fogjuk leélni életünket.
Barátnőm gondolkozott a hallottakon egy kicsit, majd egyszerűen ezt felelte.
-Rendben segítek neked.
-Elsem hiszed mennyire boldoggá tettél ezzel!-válaszoltam-Márcsak apámnak kell mindent elmondanom, de félek tőle, hogy meggyűlöl majd miatta vagy talán soha többé nem akar majd látni ha elmegyek. Ez..olyan nehéz.
-Tudom. De azt is, hogy te megbírkózol majd vele és minden rendbe fog jönni.-ígérte Kira, aztán megkért hogy vigyem haza mert még van egy kis dolga, de a szülinaomon mindenkép ott lez velem.
Miután visszaértünk elbúcsúztunk egymástól és én elindultam vissza a kastélyba, Egész úton csak azt a párt láttam a szemeim előtt. S csak remélni tudtam hogy egyszer rám is így fog majd valaki tekinteni.
Mikor bementem apám villámló szemekkel méregetett, ekkor már tudtam, hogy valaki elmondta neki mit tervezek.
-Apa...sajnálom, de..tudod mennyire szeretném!-dadogtam.
-Nem mész te sehova!-kezdett el kiabálni velem-És egyébként is hogy jut ilyen marhaság az eszedbe hogy erre pazarold az örökségedet? És ha nem sikerűl, ha csalódottan térsz vissza? Mit ér majd akkor az hogy szeretnéd?-kiabálta felém kérdéseit, mire én is dühösen üvöltöttem vissza, s közben már a könnyeimmel küszködtem.
-Tudod mit, nem is várok tovább most azonnal elmegyek, hiszen mibndenhol jobb mint ittn ahol nem hisznek az álmokban, a szerelemben! Mégis milyen álomvilág ez?-kérdeztem. Csak azért mert neked nem sikerűlt mindenkit megfosztasz a boldogságtól! Tudom hogy anyám becsapott, hogy azt mondta hogy szeret pedig csak a hatalmat akarta, de hidd el léteznek jó emberek is.-mikor ezeketa szavakat mondtam apám arca eltorzúlt,m mindketten tudtuk milyen is volt az anyám, apámat kihasználta, engem pedig egy eszköznek használt céljai elérésében. Ez nagyon fájt nekünk, hisz szerettük, de száműznünk kellett őt bűnei miatt. Miatta van az is hogy a szerelem kihallta a világunkból.
-Akkor sem engedlek el sehová, és többet Kierrával sem találkozhatsz, biztos vagyok benne hogy ő tömi tele a fejedet ezekkel az őrültségekkel-magyarázta, mire én egyre inkább dühös lettem és ott kezdtem el  előtte elmondani a varázsigémet.
-Mit a sors nekem szánt,
-Engedd hogy most felhasználjam
-Repíts tova a messzeségbe,
-Hol az igaz szerelem kulcsát meglelem.-ezt még elismételtem 3x és aztán éreztem hogy valami elkezd húzni magával. Egy darabig még hallottam még apám kiáltását hogy ne-de már késő volt. Én már nem fordulhattam vissza, csak akkor ha teljesűlt a kívánságom. Aztán lassan éreztem hogy elnyom az álom.
Mikor felébredtem egy erdő közepén találtam magam.