25.fejezet~Váratlan utazás

Sziasztok!
Meghoztam az újabb fejezetet, de nagyon rosszul esik, hogy nem írtok. Ennyire rossz lenne? Ha igen, akkor légyszi azt is írjátok le, mert így nem tudom, hogy mi nem tetszik, hogy min kéne változtatnom...
Nagyon örülnék neki, komolyan, nem szeretnék komment határt bevezetni így a vége előtt, de azt hiszem, ti is megérthetitek mennyire rosszul esik nekem, hogy össz-vissz csak egy komit kaptam..:(
Na de nem akarok nyafogni..
pusz
Anita

Leila Szemszög:

Egy pillanatig teljesen lefagytam, nem értettem semmit. Hogy kerül ő ide, s miért néz így ki? Arca sebhelyekkel teli, ruhája mocskos volt. Egyáltalán nem is hasonlított arra a személyre, akit utoljára láttam. Vajon mi történhetett?

Senki nem mozdult, mindenki felmérte a terepet, én nem vártam tovább, gyorsan felálltam, s odasiettem legjobb barátnőmhöz.

-Kira! Kira, mi történt?-kérdeztem tőle már a könnyeimmel küszködve.

-Nyugodjon meg Leila kisasszony! De most haza kell vinnem téged. - mondta halál nyugodtan, engem már az őrület kergetett, tudtam, hogy történt valami. És miért nem apa jött értem? Teljesen összezavarodtam...

-De Kira én nem akarok hazamenni, itt vagyok boldog. És ha már itt tartunk, hol van apa? - barátnőm arca egy enyhe fintorba torzult.

-Ezt talán nem itt kéne megbeszélni... Leila kérlek nincs sok időnk, sietnünk kell, mielőtt... - és itt ismét abbahagyta a mondandóját, nagyon idegesített, hogy nem fejezte be a mondatait.

-Addig egy tapodtat sem mozdulok, amíg el nem mondod, mi folyik otthon. Látom rajtad, hogy valami gond van. Ne is tagadd! - mutogattam rá.

-Na jó talán még van egy kis időm, hogy mindent elmagyarázzak. - kezdett el mesélni barátnőm. - Tudod azalatt az idő alatt, míg apád szelleme nálad volt, minden megváltozott nálunk. Háború van kisasszony. Az édesanyja visszatért... - elhallgatott, engem pedig kirázott a hideg. Nem is kellett többet mondani, már mindent értettem. Be akarja teljesíteni az ígéretét. Meg akar minket ölni. Ijedten ugrottam fel ismét kedvesem mellől, aki szüleivel együtt eddig csendben figyelték az eseményeket.

- Kira hol van apa? Miért nem ő jött értem? - könnyeim ismét feltörni készültek. Kedvesem is felállt, majd magához húzott, nagyon jól esett, hogy támogat, de ahogy apára gondoltam éreztem, hogy baj van. De barátnőm csak mélyen lesütötte a szemét, nem szólt egy szót sem. Miért kínoz?

-Kérlek, érzem, hogy baj van. Itt érzem a szívemben. - ekkor már nem bírtam elfolytani könnyeimet. Hangosan szipogtam, s törölgettem szemeimet.

-Css... Kicsim nyugodj meg. - suttogta fülembe Ed, miközben puszit nyomott az arcomra. Én kérlelően ráemeltem a szemem Kira-ra.

-Sajnálom, de az édesapád eltűnt a legutóbbi csatában. A tanács úgy gondolja, hogy még életben van. Már megbocsáss, de az a boszorkány mindkettőtöket akarja. Csak akkor juthat hatalomra, ha téged, a jogos örököst is elintéz. - nézett rám esdeklőn. Tudta mennyire fáj nekem, hogy a saját anyám ennyire gyűlöl. Még mindig pokolian fájt a tudat, hogy apám veszélyben van, de egy új fajta érzés is átjárta most testemet. A szín tiszta gyűlölet.

- Rendben. Engem akar? Hát akkor meg is kapja, amit szeretne.- azzal elkezdtem felrohanni a szobámba.

Ed szemszög:

Egy pillanattal ezelőtt, még kedvesem dühtől izzó szemeit néztem, egészen addig, amíg úgy nem döntött, hogy felszalad az emeletre. Elnézést kértem a vendégünktől, s ott hagytam őket egymással. Egészen a szobájáig követtem kedvesem, aki igyekezett egy két ruhát összekapkodni. Nem is vette észre, hogy bejöttem. 

-Leila, kérlek fejezd ezt be. Nem engedhetem, hogy elmenj harcolni. - már csak rágondolni is szörnyű volt. És ha megsebesül?

-Még is mi mást tehetnék? Az apámról van szó. Te képes lennél cserben hagyni a családod? - igaza volt, önző dolog volt neki ilyet mondanom.

-Igazad van, de akkor sem mehetsz egyedül. Veled megyek. - szerelmem ismét rám nézett, majd pár lépéssel átszelve szobáját megölelt.

-Nem kérhetek tőled ilyesmit. Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha valami bajod esne. - még szorosabban fonta körém aprócska karjait. Tudtam, mit érez, mindketten a másik épségét féltettük.

-Nem szeretnék erről vitatkozni. Vagy mindketten megyünk, vagy egyikünk sem. - mélyen belenézett a szemembe, hátha egy cseppnyi megingást is talál, de nem láthatott mást, csak határozottságot. Így nem volt mit tennie. Mélyen felsóhajtott, s csak ennyit mondott.

-Rendben. De ígérj meg nekem valamit. - nézett rám könyörgőn.

-Amit csak szeretnél. - válaszoltam.

-Semmi hősködés nem lesz, azt teszed amit mondok! - mutatta fel a mutatóujját. Majdnem elnevettem magam a parancsoló hangnemén, de a helyzet most koránt sem volt nevetséges.

-Igen is főnök asszony! De ezt önnek is meg kell ígérnie. Semmi ostobaság. - bólintott, majd puha ajkait az enyémekhez érintette. Éreztem, hogy mennyire fél, s aggódik, de emellett azt a rengeteg szerelmet és törődést is felfedeztem. Úgy csókolt, mintha attól félne, eztán már nem lesz rá lehetőségünk. Minden érzését beleadta.

-Nyugodj meg, pár nap és túl leszünk rajta, majd miután visszatértünk minden visszaáll a régi kerékvágásba. - legalább is nagyon reméltem, hogy így lesz. Miután Leila összeszedett pár cuccot, átmentünk az én szobámba, hogy én is pakolhassak. Nem törődtem vele, mit csomagolok, pont úgy mint ő, csak dobáltam a sportáskámba a pólókat és farmerokat. Aztán táskáinkkal együtt mentünk vissza a nappaliba. Miután leértünk, azt hittem rosszul látok. Már Alice és a többiek is ott ültek a nappaliban, s feszülten hallgatták Leila barátnőjét a helyzetről. De nem is ezen lepődtem meg. A kanapé mellett már egy csomó bőrönd ott sorakozott. 

-Elárulná nekem valaki, hogy ezek mit keresnek itt? - fakadt ki kedvesem.

-Természetesen mi is veletek tartunk. Már te is a család tagja vagy, s mi megvédjük a család tagjainkat. - mondta halálosan komolyan Edward.

-De ezt én nem engedhetem. És ha miattam bajotok esik? Nálunk tisztában vannak vele, hogy kell egy vámpírt megölni. Hogyan is garantálhatnám, hogy mindenki épségben visszatér. Már az is iszonyatos, hogy Ed velem jön. - kicsit szorított a kezemen, igazság szerint én sem szerettem volna, hogy velünk jöjjenek. De azt is tudtam, hogy mennyire hajthatatlanok. Kira türelmesen várta, hogy mi fog történni, de közben a fejét ide oda kapkodta idegességében. Mintha minden perc elvesztegett idő lett volna.

- Ismerem ezt az érzést, nagyon is jól, tudom mennyire kellemetlen, mikor valaki, akit szeretsz miattad készül harcolni, ami akár a halálukkal is végződhet. - még sosem láttam anyát ennyire komolynak.- De hidd el, a Cullen családnak már nagy tapasztalatai vannak a harcok terén. Nem egyszer szálltak harcba, hogy engem védjenek. S hála Istennek még sosem sebesült meg senki. - bíztatta. De Kira most hírtelen közbevágott.

- Nem egyszerű csatározásról van szó pár vámpírral. Itt hatalmas hadseregek küzdenek egymás ellen napról napra. El sem bírjátok képzelni a jelenlegi helyzetet. Szóval most ennek tudatában döntsetek, hogy képesek lennétek akár az életetek árán is harcolni a kisasszonyért? - kérdezte, én teljesen biztos voltam benne, hogy menni fogok, ez nem is volt kérdés számomra, s semmilyen rémisztgetéssel nem tántorított volna el.

-Hát rendben, akkor ki akar még Leila-val menni? - oldotta meg Alice a problémát, mindenkinek saját magának kellett eldönteni, így egyikünknek sem volt beleszólása.-Természetesen én veled tartok. - mosolygott rá kedvesemre.

Leila szsz:

Én csak a fejemet ráztam, de miután Alice befejezte már Rose és Jasper is ott állt mellette, ezzel jelezve, hogy ők is velünk tartanak. Majd Esme és Carlisle, végül Belláék is mosolyogva álltak melléjük. Már csak Emmett nem csatlakozott, pedig meg kell hagyni, azt hittem ő lesz az első, aki odaáll. Lehet, hogy a nagy medvének mégis van esze? - hát tévedtem. Em elnevette magát a várakozó arc kifejezéseken.

-Nem gondolhattátok komolyan, hogy majd pont én fogom kihagyni a bulit... - nevetett teli torokból, de hírtelen komolyra váltotta a hangnemet. - No meg soha nem engedném el Rose baby-t egyedül. - így ismét az egész család az indulók közé sorakozott fel. 

-Rendben. Kira indulhatunk ha gondolod. - néztem barátnőmre, hiába készülődtünk harcba, újdonsült családom arcán mégis csak a puszta izgatottság látszott.

-Ömm...Leila, csak te tudsz minket visszajuttatni, én csak ide tudtam eljönni. Tudod, hogy nekem nincs ehhez erőm. - s ez igaz is volt, de akkor most mit tegyek. Hisz jelenleg én sem rendelkezem vele, és mi van, ha nem is kapom vissza? Remek... dühöngtem magamban, s fel-alá járkáltam, hátha megtalálom a választ.

-Volnál szíves megnyugodni, s logikusan gondolkozni. Még is hogy jutott áll ide? - hát persze, ha az volt a  kívánságom, hogy megtaláljam a szerelmet, így a kívánságom teljesült. Ezek szerint, ha akarok már most hazamehetek.

-Hát persze, akkor azt hiszem ne is vesztegessük az időt. Ideje indulnunk. - majd kedvesemmel és barátnőmmel együtt odaléptem a többiekhez.

-Készen álltok? - néztem még gyorsan körbe, hátha van valaki, akinek megjött a józan esze. De persze hiába tettem. - Akkor fogjátok meg egymás kezét, s ne engedjétek el, egészen addig, amíg én nem szólok, ez nagyon fontos. Senkit nem szabad elveszítenünk. - Cullenék összekulcsolták kezeiket, s mostmár tényleg indulásra készen álltak.

-Hát akkor kezdjük...

Kérlek írjatok!