32. fejezet-Áldozat

Sziasztok!
Tudom, hogy ismét sokáig tartott, s ezért bocsánatot kérek tőletek.
Remélem azért kapok egy két komit, ha ez nem nagy kérés.
puszilok mindenkit
Anita


Hosszú sikátorokon haladtunk végig, bár már az idő hajnalodott, itt az örökös sötétség uralkodott. Egy egy sarokban láncra vert számkivetettek vicsorítottak ránk, de Rosalie elijesztette őket egy-egy mérges morgással.
- Köszönöm!-lihegtem, mikor barátnőm kimentett egy féreg karmaiból, aki elkapta a bokám.
- Nem tesz semmit! De talán a legjobb az lenne, ha minél hamarabb kikerülnénk erről a helyről.- mondta, majd felkapva a hátára elkezdett velem szaladni. A szívem összeszorult, ahogy arra gondoltam, hogy nem is olyan régen még Eddel szaladtam így Forksban, s milyen boldogok is voltunk. De azóta minden megváltozott, az életem olyan mint egy hatalmas hullámvasút. Hiába érsz fel a legmagasabb pontra, onnan mindig jön a zuhanás,l sosem maradhatsz a csúcson. Az életed sosem marad egy szinten, de épp ezért olyan nagyszerű.
- Most merre Leila? Igyekezz kérlek, mert nincs kedvem feleslegesen harcolni.- megráztam a fejem, hogy kitisztuljon az emlékektől, s újra a jelenre koncentrálhassak. Jobb vagy bal? Merre? Becsukott szemmel koncentráltam, nem tévedhetek.
- Balra!- adtam ki az utasítást, s ismét futásnak eredtünk. Még többször botlottunk akadályba az utunk során, de végül mindig sikerült elmenekülnünk.
- Ez lesz az.- a kaput két őr őrizte, Rosalie letett a lábamra, s mellém lépve indultunk el a nagy vaskapu felé. - Jobb lenne, ha te visszamennél a kastélyba. Nem bocsátanám meg, ha valami bajod esne.
- Szó sem lehet róla. Nem azért kísértelek el, hogy most visszamenjek.- mondta ellenvetést nem tűrően. Így együtt, kezünket összekulcsolva léptünk egyet előre. A két szörnyeteg azonnal előre szegezte lándzsáját, s utasítottak minket a távozásra.
- Tűnjetek az utunkból, alkut akarunk kötni.- szegtem fel az állam, nem hagyhattam, hogy lássák bennem a kételkedést. Ez az egyetlen lehetőségem, hogy szerelmem újra velem legyen, s ha törik, vagy szakad, én bemegyek oda.
- Még is mit tudnátok ti felajánlani a nagyúrnak?-kérdezte gúnyosan az egyik. Mire én lassan letoltam a  fejemről a csuklyát, hogy lássák kivel állnak szemben.
- Én vagyok Fantasy elkövetkezendő uralkodója, így azt hiszem semmi jogod megkérdőjelezni engem. Szóval ha nem akarod, hogy most azonnal kitapossam a beleteket, akkor engedj be!- kiáltottam a képébe, furcsa mennyi bátorságra tesz szert az ember, ha olyas valakiért küzd, akit tiszta szívéből szeret.
A két mocsadék fülük farkuk visszahúzva tárták ki előttünk a vaskaput, mire mi beljebb léptünk.  Egy nagy terembe érkeztünk, ahol nem volt semmi más, csak egy trónszék, amin egy láthatóan szörnyen idős férfi ült. Sokáig méregetett minket, majd egy szemvillanás alatt termett előttünk, s nyomott a falnak, mikor észrevette lenéző pillantásom.
- Korábban kell ahhoz felkelned aranyom.-sziszegte a képembe, Rose bár próbálta lefejteni rólam karjait, könnyű szerrel hárította őt is. - Sokkal erősebb, s tapasztaltabb vagyok annál, hogy egy nagyszájú boszorkány, s egy kisszerű vámpír ugráltasson.- De hát mi még nem is mondtunk neki semmit.
- Engedjen el.-sziszegtem, de szándékosan nem tegeztem le őt, mint az odakint levő szörnyeket. Felfordult a gyomrom a látványától, de tudtam, hogy nem szabad tovább idegesítenünk.
- Azt látom, hogy erős kicsike vagy, de vajon mit tudnál nekem felajánlani, a segítségemért cserébe. Vagy talán ezt a szőke szépséget azért hoztad magaddal.- mutogatott Rosalie felé, mire bennem ismét rengeteg erő gyülemlett össze.
- Hagyd őt békén, neki semmi köze sincs az egészhez.- förmedtem rá, s kitéptem magam a karmai közül.- Ha egy újjal is bántani mered, esküszöm, hogy megöllek.- szavaimra az egész termet átjáró kacajba kezdett.
- Kis csillag, 2156 éves vagyok, azt hiszem jobban teszed, ha nem fölényeskedsz. De most talán térjünk a lényegre, mielőtt valakinek baja esik. - Mond mit szeretnél?-kérdezte.
- Vissza akarok hozni valakit az életbe.- kezdtem bele, majd elmondtam a történetünket, ő pedig figyelmesen hallgatott végig.
- Hát ez nem lesz könnyű, attól függ, mi az, amit fel tudsz ajánlani, a szerelmedért cserébe.- Arcáról könnyen leolvasható volt a kárörvendés. - Képes volnál megválni az erődtől is?- tért a lényegre. Gondolhattam volna, hogy erre fog kimenni a játék. Hisz egy ilyen valakit, mint ő, csak egy valami érdekli, a hatalom, s az erejének növelése.
- Képes vagyok.- feleltem egyszerűen. - Mindenre képes vagyok, csak mondja meg mit kell tennem.
- Nos a helyzetet tekintve két lehetőséged van. Az első, hogy testestül lelkestül nekem adod magad.-Azt lesheted te perverz disznó. - Míg a második, hogy az erődet adod át nekem.
Azt hiszem ezen nincs mit átgondolnom. Így a második lehetőség mellett döntöttem.
- Szerintem ez nem is kérdés, a második lehetőséget választom.-Bólintott egyet, majd intett, hogy kövessem. Egészen elsétált az egyik falig, majd ott benyomta három helyen, mire az elhúzódott, majd egy újabb terem nyílt meg előttünk.
- Te maradj ott ahol vagy! Vagy talán te is szeretnél valamit átadni? Hmm, bármilyen kívánságod teljesítem, ha nekem adod a tested aranyom. Gondold csak meg, csak egy éjszaka, s a legféltebb álmaid is teljesíthetem.- suttogott kéjesen Rosalie fülébe. Láttam rajta, hogy ez a mocsok a lelkébe hatol. Mind tudtuk, hogy van egy féltett álma, de nem hagyhatom, hogy ez a féreg kihasználja.
- Már megmondtam egyszer, érd be velem. Rosalie te pedig azonnal menj most innen. Kérlek, ígérem hamarosan mind együtt leszünk, de most hagynod kell, hogy tegyem a dolgom.
- De Liela, én..- kezdett volna ismét tiltakozni.
- Érts meg, nem élhetek nélküle, s képes vagyok bármit feláldozni, csak azért, hogy ő velem lehessen.De neked butaság lenne bedőlni neki, te nem azt akarod, amit ő nyújt. Most pedig menj, nem szeretném, ha a többiek bajba keverednének miattunk.- Még utólag gyorsan megöleltük egymást, majd kaptam a fejem búbjára egy nagy puszit. Aztán kihátrált a teremből, s magunkra hagyott.
- Egy cseppet sincs ínyemre, hogy beleavatkoztál a dolgaimba. Ha nem szeretném olyannyira az erődet, most könnyű szerrel kitekerhetném azt a szép kis nyakacskádat.- A hideg ráz ettől a férfitól, ráadásul, ha még egyszer ilyen közel beszél hozzám, akkor megfulladok a szájszagától. Senki nem közölte még vele, hogy feltalálták a fog krémet?
- Nekem meg az nincs ínyemre, hogy még mindig az időmet húzod. Ha nem sértelek meg, szeretnék minél előbb megszabadulni tőled.-mosolyogtam rá, bár a mosolyomban semmi őszinteség nem volt.
A szoba, ahova bementünk, szintén üres volt, csak egy kút állt annak közepén.
- Nincs más dolgod, mint beugrani. De ne feledd, csak egyet kívánhatsz, s ha már megtetted akkor nem visszakodhatsz. Jól gondold meg, mi számodra a legfontosabb.- Edward, feleltem magamban egyszerűen, ez nem is kérdéses, hisz ha nem így lenne, akkor most nem lennék itt. Felléptem a kút peremére, majd egy mély levegő után bevetettem magam.
A zuhanás végtelennek tűnt, de egyszer csak egy csobbanással a kút fenekére értem. Feltörni pedig hiába próbáltam, mintha valaki arra kényszerítene, hogy odalent maradjak. Éreztem, hogy az oxigén mennyiségem jócskán megcsappant már, s hogy nem sokáig fogom így bírni. Egy dologba kapaszkodtam még csupán. A szerelmünk adott erőt ahhoz, hogy kitartsak, vissza kell kapnom őt.
Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt végleg elnyelt volna a sötétség. Bármennyire is küzdöttem, a természet ereje legyőzött, s magával sodort a sötétségbe.



Rosalie szemszög:

- Álljatok meg azonnal! Robert, a lányod tudja mit csinál, s nem lesz semmi baja. Hidd el, én is nagyon féltem
őt, de azzal semmi jót nem teszünk, ha utána megyünk.- fogtam meg a Rob karját, és hál isten a többiek is megálltak.
- De ő a lányom, nem engedem, hogy valaki bántsa őt. Az a féreg pedig nem arról híres, hogy csak úgy ok nélkül segítene.-mondta
- Ezt majd inkább odabent beszéljük meg, ígérem mindent elmesélek.-feleltem. Eszembe jutott, hogy nekem mit ajánlott fel. A leggyengébb pontomra taposott, de akármennyire szeretnék egy babát, sosem lennék képes odaadni magam egy férfinak, aki nem a szerelmem. Sikerült rávennem a többieket, hogy jöjjenek vissza a csarnokba, s ott várakozzunk, legalább még egy két órát.
 Aztán nem is tudom miért, de hirtelen álmosság tört rám. De hisz ez lehetetlen. Egy vámpír nem képes aludni, de akkor miért érzem, hogy leragad a szemem? Ahogy végignéztem családomon, ők is ilyen állapotban voltak, s sorra egymás után dőltek el egymás karjaiban. Én se bírtam tovább, s kedvesem vállára hajtva fejem, mély álomba merültem.

31.fejezet

Sziasztok!
Olyan sok kihagyás után, már nem is tudom, hogy valakit érdekel e a befejezés. És ez az én hibám, mert teljesen elhanyagoltam ezt az oldalt. De most visszatérek ide is, s megpróbálok legalább hetente egyszer hozni egy új fejezetet. Még úgy körülbelül három várható. Remélem megbocsátotok nekem.
pusz minden olvasómnak
Anita






Leila szemszöge:

A napom egyre inkább csak teltek. Szinte éjt nappal követve kutattunk valami segítség iránt. Mások talán már rég felatták volna. De hogyan engedhetnék el valamit, ami még csak el sem kezdődött?
A Cullen család tagjai most épp vadászni voltak. Hisz mióta itt vannak, még egyzser sem táplálkoztak. Az pedig senkinek sem jó, ha éheznek, s ezáltal meggyengülnek.
Bella-t volt a legnehezebb kizavarni a kastélyból. A remény, hogy visszakaphatja a fiát, minden mást elsöpört körülötte. Volt, hogy még Edward-ról is megfeledkezett. S mikor Edward próbálta kizökkenteni szerelmét, akkor dühösen rámorgott.
Azt hiszem ez teljesen érthető viselkedés volt tőle. Én sem voltam sokkal jobb állapotban. Még mindig aggódtam amiatt, hogy nem fog sikerülni. S vajon mit fogok tenni, hogy ha kudarcot vallok?
Éreztem, hogy a sós cseppek ismét kicsordulnak a szememből. Majd a nedves cseppek érzését, enhye bizsergés érzete vette át.
- Szia!- tettem a kezem az arcomra, ahol még az előbb érintését éreztem.- El sem tudod képzelni, mennyire szeretnélek én is megérinteni. De még csak látni sem láthatlak. Most komolyan miféle szellem vagy te? Még egy lepedőt sem találtál?-szegeztem neki a kérdést. Mire egy kis vidámság töltötte be a teret. Ebből leszűrtem az érzéseit. Különös, de Jasper egyáltalán nem érzett Ed felől semmit. Bella és Edward igen halványan.
De én pontosan meg tudtam mondani, hogy mikor lett boldog, vagy éppen szomorú.
Kitöröltem az utolsó könny cseppet is a szemeimből, majd ismét neki láttam a munkának. Már csak egy részleg volt hátra. Egyenként szedegettem az egyre porosabb, s régi könyveket. Mítoszok tömkelegét olvastam el, s talán még a tanács tagjai sem tud annyi mindent a múltunkról, mint amit én meg tudtam ezalatt a pár nap alatt.
Egy barna kapcsos könyv volt a következő amit levettem. Különös volt, hogy nem volt rajta se cím, se semmilyen kiírás. Azért a biztonság kedvéért kinyitottam, s dühösen csaptam le a térdeimre a betük nélküli könyvecskét.
- Miért vagyok ennyire szerencsétlen?-dühöngtem, miközben arcomon ismét lecsorgott egy csepp. Pedig annyira nem akartam már sírni. Nem lett volna szabad még több időt elvesztegetnem ilyen dolgokra, mint a sírás. De ahogy a könnyeim lecseppentek az ölemben tartott könyvre, valami különös dolog történt.
A betűk gyönyörű arany színnel jelentek meg. De ahogy közelebb emeltem, hogy eolvashassam, a betük forogni kezdtek, s egy spirális formát alkottak. A szemem szinte már belegolyózott, ahogy a forgást csináltam. Majd ahogy a bertűk elvesztek, úgy szívott magába engem is.

Hosszas zuhanás után értem földet. Pont olyan volt, mint mikor a Földre mentem. Egy kis falucskába kertültem. Éreztem, hogy ez lesz a megoldás, s nekem itt kell maradnom, hogy végig nézzem, mi történik. Elindultam a falu utcáin. Mintha valami azt súgta volna, hogy kövessem. S én hallgattam erre a kis belső hangra. Már az utolsó házikót is elhagytam, miután megpillantottam egy fa kunyhót. Rozogább  állapotban volt, mint a többi. S teljesen el volt különítve a többitől.
Már tudtam, hogy ez az a hely, ahova nekem mennem kell.

-Várj meg Kathrine! Kérlek! -egy lány szaladt ki a házból, akit egy férfi kergetett. Bár nem hiszem, hogy valami gond lenne, mert az a Kathrine kacagva szaladt a férfi elől. Nem láttam az arcukat. Mindketten háttal futottak nekem. Közelebb akartam kerülni hozzájuk, így én is futni kezdtem. Egyre inkább közeledtem feléjük, de látni még mindig nem láttam az arcukat.

Ekkor azonbam Kathrine megfordult. A lány pontosan úgy nézett ki, mintha egy tükör előtt álltam volna meg. Arcát hosszú barna, göndör fűrtök keretezték. Szemei gyönyörű kéken csillogtak. Ajkán levakarhatatlan mosoly játszott. Pillantása csupán szerelmet mutatott, s megannyi gyengédséget, s vágyat a férfi iránt.

Ez volt a legkülönösebb dolog, amit életemben láttam, s már abban sem voltam biztos, hogy ez valóban a valóság e. Mert mi van, ha csak álmodom. S csak az időmet vesztegetem, ahelyett, hogy  a megoldást kutatnám.
Azonban a szívem azt súgja, hogy itt kell maradnom, mert választ kapok a kérdéseimre. Most már elég közel kerültem hozzájuk, s mindekettejüket tökéletesen láttam. A férfi tökéletes más volt Ed-nek. Mikor megláttam a szívem összeszurúlt, s szerettem volna én is átölelni. De ő nem az én Ed-em volt, ő Kathrine társda volt.
Ekkor vált világossá minden. Az a történet elevenedik meg előttem, amit apa mesélt nekünk. Buzgón követtem az ölelkező párost. Izgatottság járta át az egész testem, s alig vártam, hogy megtudjam a mese végét.


Már épp én is bementem volna, a házba, de akkor a helyszín változni kezdett. Az eddigi napsütötte, vidám helyet, a komorság váltotta fel. Emlékeimben még tisztán éltek a pár nappal ezelőtt történetek. Itt sem volt másként. A sötét üresség úrrá lett az embereken. S a gyász mindenkire rátelepedett. Az emberek már szálingóztak hazafelé. A rét közepén, már csak két alakot lehetett kivenni. S a nő keserves sírása töltötte be a teret. Tehát a lovag meghalt...

Itt sem maradhattam tovább. Az utazás folytatódott. Ez volt aza  rész, ami különösen érdekelt. Kathrine-en ugyan azt láttam, mint mikor tükörbe néztem. Szemeiből minden érzelem kiveszett, s csak a bánat és magány maradt. Fáradhatatlanul kutatott pont úgy mint ahogy én is tettem. Belopózott a kastélyba, hátha talál valami reménysugarat ahoz, hogy újra együtt lehessenek.


Nem értettem miért, de a hely ismételten megváltozott. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Miért kell azelőtt elmennem, mielőtt bármit is megtudtam volna? Sikítani akartam, hogy én még nem akarok menni, meert holt biztos voltam benne, hogy a lány azok közt a könyvek közt találja meg a választ. S ha én nem vagyok ott, hogy lássam akkor ugyan ott vagyok, ahol a part szakad. De félelmem feleslegesnek bizonyúlt. Ugyan is nem véget ért az utazásom. Csupán egy újabb helyre kerültem. Még soha életemben nem jártam ezen a helyen. A sötétségből, s bűzből ítélve, ez már a kirekesztett lények földje.
Kathrine fekete köpenyben, vonult az ocsmány szörnyek között, egy kis könyvet szorongatva kezében. Szemeiben elszántság, s a remény sugara villant meg. A folyosó végén egy hatalmas kétszárnyas ajtó volt. Az ajtó előtt két szörnyeteg egy lándzsával a kezében ácsorgott. Ezek szerint ők voltak az őrök.


- Mit ajánlasz fel?-kérdezte meg tőle az egyik őr, miközben elzárta az útját. Kathrine most először pillantott fel a köpenye alól. Mélységes gyűlölettel pillantott az előtte állókra.
- Most azonnal átengedsz, vagy leszakítom azt a rusnya fejed. A felajánlást pedig majd az uradnak megteszem.- az a két ocsmányság még egy jó idejig vizslatták őt, majd egyzser csak felegyenesedtek. Végül az ajtó is kinyílt, s a lány beléphetett.




A padlón fekve tértem magamhoz. Bár a végkifejletet nem ismerem, de legalább mostmár nem a sötétben bolyongok. Már csak azt bánom, hogy azt nem tudom, hogy Kathrine mit ajánlott fel.
Gyorsan összeszedtem magam, s már indultam is hátra az istállókhoz. Szükségem lesz Kristályra.
Még gyoersan felszaladtam egy köpenyért a szobámba. Majd miután felkaptam azt, már rohantam is a lovamhoz. Hófehér paripám most is olyan virgonc lett, mint ezeletőtt bármikor. Olyan régen ültem a hátára, csupán azért, hogy szórakozzam egy picit. Az életem keretestűl megfordúlt. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánok valamit is.

- Elárulnád, hogy hova tartasz ilyen késő éjjel? Mégpedig egyedül?-Rosalie a szívbajt hozta rám.
- Én csak...nekem van egy kis dolgom.-Nem akartam őt is belekeverni. Nem tudhatom, mi fog történni, s nem kockáztathatom mások éppségét.
- Hát persze, én pedig el is hiszem ezt neked.-mondta.
- Sajnálom Rose, de bíznod kell bennem. Nem akarlak veszélybe sodorni titeket.-Hogyan is tehetném, mikor Ed már így is miattam sérült meg.
- Rájöttél igaz? Már tudod hogyan hozhatod őt vissza!?-Egyszerre volt válasza kérdés és kijelentés is. csak némán bólintottam, s egy nagy lendületet véve felszáltam Kristályra. De mire odaértem, hogy elindulok, Rosalie súlyát áreztem meg magam mögött.
- Te meg mit csinálsz?- Fordultam meg, hogy szemeibe nézhessek. Ennyire érthetetlen vagyok?
- Ugyan már, nem gondoltad, hogy hagylak egyedül elmenni? De ha most azonnal nem indulunk el, akkor a többiek is csatlakozni fognak.- Figyelmeztetett.
- Rendben. De végig azt kel tenned amit én mondok. Először is kell egy köpeny neked is.-mire kimondtam, Ő már felfelé szaladt, s fél pillanat múlva ugyan olyan beburkolózva állt előttem. Most már tényleg igyekeznünk kellett. Rose már érezte a többieket közeledni. Így jobbnak láttam, ha már is felemelkedünk. Kristály villám gyorsan szelte a levegőt. Bár egy cseppet sem tetszett neki, hogy egy vámpír ül a hátátn, ezért többször manőverezett, hátha sikerül ledobnia őt.
- És hova is megyünk pontosan?-kérdezte meg Rosalie, miután sikerült ismét stabil helyzetbe kerülnie.
- A sötétség földjére megyünk.-jelentettem ki egyszerűen. Még egyszer kiskoromban elkószáltam. Jobban mondva úgy döntöttem teszek egy felfedező túrát. Túlságosan közel kerültem, így majdnem megölettem magam. De most a múltbéli akciómnak úgy látszik van egy kis előnye is. Szemeim előtt csak az rebegett, hogy talán most mindent sikerül helyre hoznunk, s egy boldog jövő reményében gyorsítottam a tempón.
- Már azt látom magunk előtt?- Mutatott Rosalie előre, s én hunyorogva bámultam előre a semmibe. Az éjszaka miatt, még fele annyi dolgot sem láttam, mint egyébként. De meg is könnyebbültem, hogy Rose látja, s  ezek szerint jó irányba tartunk.
- Én még nem látom.- Feleltem.
Percekkel később már előttem is kezdett körvonalazni az ismeretlen terep. Ahogy közeledtünk, a magányosság, s a félelem érzése járta át a tetemet. Hiszen most önként sétálok be az oroszlán ketrecébe.
- Nem kell aggódnod, majd én megvédelek.- Karolt belém, s kicsit megnyugodtam közelségétől. Bár azt is tudtam, hogy esélyünk se lenne, ha ránk támadnak.

Díjak..

Sziasztok!
 Köszönöm a díjat Carlie-nak és Regina-nak!
Igazán jól esik, hogy rám gondoltak. 

Itt nem írnék újabb dolgokat magamról, mert már a másik blogomon megtettem :)

puszi

Anita

30.fejezet

Ez csak egy álom.-hajtogattam magamban. S vártam arra, hogy véget érjen. Hogy a seb, ami felmészti a lelkemet, egyszercsak eltünjön. Hogy újra láthassam arcát. Érezhessem ölelő karjait magam körül.
-Bárcsak én is ott haltam volna, bárcsak véget vethetnék ennek az egésznek.-temettem az arcom a kezeim közé. A fájdalom az egyetlen dolog ami még tudatja velem, hogy élek. S csupán a büntudat az ami életben tart. Az örrökké tartó szenvedés sem elegendő ahoz, hogy bűnöm bocsánatot nyerjen. Mert az én hibám, hogy Bella és Edward elveszítették a fiúkat. Hogy Carlisle és Esme soha többé nem látják unokájuk boldog mosolyát. S a nagy világ, most kevesebb lett egy nagyon értékes emberrel. Minden pillanatban felrémlik előttem, s hiánya szinte megemészt.


Ed szemszög:

- Edward én ezt nem bírom. Azt akarom, hogy itt legyen velünk.-hallottam meg anyám hangját, amint ismét sírva borul apám ölébe. Mindenki miattam sírt, s szenvedett.
- Tudom Kicsim..nekem is nagyon fáj.-apa próbálta tartani magát, de a remegés őt is átjárta. Szörnyű volt így látni őket. Annyira szerettem volna oda menni anyámhoz, hogy megsimogassam. S megmondjam neki, hogy minden rendben lesz. De akárhányszor próbáltam valakit megérinteni a szeretteim között, nem értem el mást, mint hogy kezem áthaladt testükön. Én nem hittem a szellemekben, s most elég hihetetlen számomra, hogy testetlen lélekként itt kísértek a házban.
Leila szobájába volt a legnehezebb belépnem. Amióta az élettelen testem behozták a kastélyba, a szobájában gubbaszt. Még az apja miatt sem jött ki. Robert-et könnyen megtalálták, miután Lisa meghalt. Azt mondta, hogy egy varázsketrecbe zárták, ami elszívta az erejét, s ezért nem tudott kiszabadulni. De a banya halálával a rácsok eltüntek, s a király könnyű szerrel kiszabadulhatott. Minden szavára emlékszem, mit mondott Leila-nak.

- Leila, kislányom. Ez így nem mehet tovább. Tudom, hogy mennyire fáj..-mondta, mire kedvesem idegesen félbeszakította.
- Nem..senki sem tudja. Senki sem értheti milyen az, mikor a saját anyádat kell megölnöd...aki szintúgy meg akar ölni téged. S ki az, aki megérti, s örömmel fogadná, hogy élete értelmét a saját hibája miatt vesztette el.?..Sajnálom, de nekem nem megy. Nem tudom csak úgy kitörölni az emlékeimet. Hisz apa, Ő itt van a szívemben. Értsd már meg, hogy szeretem őt.-majd zokogva borult apja ölébe.

Talán ezek a szavak voltak, amik végleg itt tartották szellemem. Vagy talán az, hogy még én sem tudtam őt elengedni. Ajj pedig tudom, hogy meghaltam, tisztában vagyok vele, hogy már nem itt lenne a helyem.
Mégis mintha egy erős láncra lennék kötve, ami itt tart. És én szeretem ezt a láncot, mert ez az ami engedi, hogy láthassam őket, akiket annyira szeretek.
Szerelmem üveges tekintettel meredt a semmibe. Térdeit felhúzta a mellkasához, s rintgatni kezdte magát. Aztán szemeit szorosan összezárta, mintha valamit nem akarna látni, s így, ha összezárja a szemét, akkor a kép is eltűnik.
A lány, akit egykor megismertem, mintha teljesen eltűnt volna. Az az izgő mozgó, szeretetre méltó boszi...élőhalottnak festett. Szeméből kihalat a csillogás, egyedül könnyei voltak, amik mindig megcsillantak benne.
- Azt akarom, hogy itt legyél velem.-suttogta maga elé. - Ed, kérlek gyere vissza hozzám.- az ablakon befújó szél sodorta szavait. De hogyan tudnám teljesíteni kérését. Ha csak egyszer megtudnám érinteni, hogy tudja, hogy itt vagyok, s vigyázok rá. Talán sikerülne egy kicsit megnyugtatnom. Hisz nem akarok mást, csak egy apró érintés. -Istenem, könyörgöm neked...-mondtam, majd lassan az ágy mellé mentem, s reménnyel telve emeltem könnyáztatta orcájára a kezem. Hirtelen pattantak ki szemei. Majd kezét rátette az enyémre.

Leila szemszög:

Ismerős érzés járta át testem. Az arcomon szerelmem tapintását éreztem, de ahogy én is az arcomra tettem a kezem, az érzés elillant.
- Ed te itt vagy?-néztem körbe a szobámban De nem láttam senkit. - Kérlek, ha itt vagy jelezz nekem.- majd egy ismerős bizsergést éreztem másik arcomon. Mintha ajkai ismét találkoztak volna bőrömmel.
- Oh te szentséges ég. Hol vagy? És ez hogy lehetséges?-nem is tudom mit vártam, hisz hangot sosem hallottam, csak éreztem a jelenlétét. S most már biztos vagyok benne, hogy nem az őrület tette ezt velem. Kedvesem lelke határozottan itt bolyong köztünk. Érzem őt.
- Mondcsak, arra még nem gondoltál, hogy rendes szellemként is viselkedhetnél? Mondjuk magadra húzhatnál egy lepedőt..vagy nem is tudom.-mosolyogtam. - De talán most ezt megoszthatnánk a  többiekkel is.-mondtam, majd kipattantam az ágyamból, s kiabálni kezdtem a folyosón.
- Most azonnal jöjjön mindenki le. Nincs kivétel.-alig egy perc alatt, már mind lent voltunk a nagyteremben.
S már mindenki csak arra várt, hogy beszélni kezdjek.

-Ed itt van köztünk.-kezdtem bele. Többeken is láttam az érthetetlenséget.- Kérlek ne szakítsatok félbe. Tudom, hogy hihetetlen, s először én sem akarta elhinni. De én érzem a jelenlétét. Érzem, ha megérint. Most is itt van ebben a szobában.-vázoltam a fejleményeket.
- Azt akarod mondani, hogy a fiam, most szellemként itt ül köztünk?-fordult felém Bella.- Ez őrültség...hiszen...-vonta kétségbe szavaimat. Már épp szóltam volna, de apám megelőzött.
- Nem...ez nem lehetlen. Tudják vannak bizonyos legendáink, amik erről tanúskodnak. Az őseink nagyon is hittek a szellemekben. Persze tudták, hogy nem minden lélek marad itt köztünk. Annak nyomós oka van, ha egy lélek nem tud tovább lépni.

-Több évszázaddal ezelőtt élt Jonathan herceg. Fess dalia volt, minden fiatal hölgy oda volt érte. De ő egyik iránt sem mutatott érdeklődést. Míg egyszer találkozott egy tündérrel, aki ellátta a harcban szerzett sebeit. A herceg különösnek találta, hogy a lány, nem rajong érte, sőt közömbösebb iránta, mint bárki más. De hamar szerlemre lobbant a két fiatal egymás iránt. A legőszintébb szerelem volt, ami valaha is létezett. Nem volt náluk boldogabb. De ez a bolgogság sem tartott sokáig. Világunkra baljós árnyak sújtottak. Jonathan is harcolt nap mint nap. Egészen a tragédiáig.
Szerelmének rossz előérzete volt azzal a nappal kapcsolatban. Érezte, hogy valami szörnyűség fog történni, így szerelme után ment. S mikor oda ért, már csak szerelmének holttestét találta. A lány magát hibáztatta, amiért nem ért oda időban, hogy figyelmeztesse kedvesét. S ez örök éket vert szívébe.
Egy két nap elteltével, a lány mintha érezte volna szerelme jelenlétét. Sőt biztos volt benne, hogy Jonathan volt az, aki láthatatlanul megérintette, s akit mindig maga mellett érez. A szerelmük annyira erős volt, hogy egyikőjük sem tudta elengedni a másikat. Mintha egy láthatatlan lánccal összekötötték volna őket. A lány nem fogadta el a sorsot, ami nekik adatott, s kutatni kezdett. Állítólag talált egy követ, ami vissza vitte őt az időban, s megmenthette kedvesét.-apa szavai reményt keltettek bennem. Talán van rá esély, hogy én is megtehessem ezt. Talán sikerülne.

- De ez csak egy legenda. Azaz nem hiszem, hogy sok valóságalapja lenne.-rázta a fejét Edward.
- Ez a baj a földön élőkkel. Néznek, de nem látnak. Mondja csak, nem hihetetlen ez az egész? Hogy maguk vámpírok. Hogy én egy varázsló vagyok. Hogy itt vagyunk egy varázsvilágban...ez mind mesésnek tűnhet, s hihetetlennek. S mégis igaz...hisz a mesék néha sokkal igazabbak, mint a valóság.-mondta.
- Kérlek titeket, csak gondoljataok bele. Ha tényleg van egy kis esélyünk arra, hogy visszakapjuk őt, miért is ne próbálhatnánk meg mindent. Hisz mit veszíthetünk?-kérdeztem
- Igaza van...gyerünk, ne halogassuk az időt.-állt mellém Rosalie, mire a többiek is bólintottak.
-Akkor talán kezdjük a kutatást a könyvtárban.- hiszen ott minden könyv megtalálható, ami valaha létezett Fantasyland-en. A remény egy apró szikrája, ismét beleköltözött a Cullen család szívébe. S én tudtam, hogy nem hagyom ennyiben a dolgokat. Ha kell az idők végezetéig keresem majd....


Kérlek dobjatok meg pár komival.
pusz
Anita

29.fejezet.

Sziasztok!
Vészesen haladunk a vége felé. Azért nagyon remélem, hogy a fejezet végén nem érzitek majd úgy, hogy életemet veszitek! Kérlek írjatok!
pusz
Anita


Ed szemszöge:

Odakint a helyzet egyre brutálisabb, ha így folytatódik, nekem is csatlakoznom kell. De hogyan hagyhatnám én is magára őt? Újabb bombák rázták meg a kastélyt. A déli szárnyat, már majdnem sikerült a földdel egyenlővé tenniük. De azért mi is okoztunk veszteséget számukra. Több óriás, klüploksz, és sötét varázsló vesztette az életét. Mindig volt valaki, aki bejött hozzám a tanácsból, érdekelte őket Leila állapota, én pedig kifaggathattam őket a kint történtekről. Már megint eltelt egy újabb óra, s mintha szerelmem szeméből egy könny csordult volna ki. Az arca azt mutatta, hogy nagyon szenved valamitől. Majd ráncai pillanatok alatt kisimultak, s helyüket apró, de annál boldogabb mosoly vette át. Mintha pillanatok alatt az egész világ megváltozott volna. Végiginéztem kedvesem testén, ami most tündöklő kék fényben úszott. Annyira gyönyörű volt, biztos voltam benne, hogy sikerült neki.
S a sejtésem hamarosan be is igazolódott. Kedvesem párszor megrebegtette pilláit, majd végül kinyitotta csodás mélytengeri szemét.
- Sikerült Ed.-mosolygott rám örömtelien.
- Tudom Kedvesem, de most sietnünk kell. A többiek már várnak ránk.-Leila gyorsan leszállt az ágyról, s már húzott is ki a szobából. Az ajtót gondosan visszazárta, majd a kastély folyosóin kezdtünk el szaladni.
-Vigyázz!-rántottam félre, miközben valami ismét becsapódott a falba, s még vagy hármon keresztül ment. Mindent elpusztított ami az útjába került.- Mégis mi a franc volt ez?-kérdeztem.


Leila szemszög:

- Még is mi a franc volt ez?-kérdezte Ed.
- Ez egy energia gömb volt. Méghozzá az egyik legerősebb. Csak a legkiválóbb varázslók tudják létrehozni.- kezdtem megijedni, hogy vajon mekkora erejű hatalommal állunk szemben. Vajon elég lesz hozzá az erőm?
Már a nagyteremnél jártunk, ahol több sebesült, s holttest is hevert. Az az iszonyatos illat, ami idebent terjengett, teljesen felforgatta a gyomromat.
A bent tartózkodó vámpíroknak sem lehetett könnyű. Folyamatosan visszatartották a lélegzetüket, hogy a mámorító vér illata ne csábítsa el őket, s megállás nélkül segítenek ott ahol kell. Kira sem állt meg egy pillanatra sem. Ő a súlyosabb betegeket látta el, akik még nem haltak meg, de már a halál küszöbén jártak

-Mehetünk?-fordultam Ed-hez, aki most csak bólintott, mivel már ő is visszatartotta a lélegzetét. Már az udvaron jártunk. A szökőkutak, a szobrok, most mind darabokban hevertek. Az udvar egész területe romokban hevert.
-Mit keres itt kint Kisasszony? Még baja esik.-jött oda hozzánk az egyik katona, s vissza akart húzni.
- Azonnal eresszen el. Nekem itt a helyem. Jelentést kérek!-adtam ki az utasítást számára.
- Már három osztagunk kint van Hölgyem, a negyedik most készülődik.-mondta. Itt minden osztagnak jelentősége volt. Egytől-négyig voltak számozva, s mindenki az erejének megfelelő osztagba került. A tanács, s apám a negyedikben voltak. De a negyedik osztag, csak akkor lép közbe, ha már igazán nagy a probléma.
- És mondja csak, miért van szükség, a negyedik osztagra? Nem lenne elegendő az első három és én?-nem szerettem volna még több áldozatot.

-Sajnálom, de ez nem lehetséges. Már így is túlerőben vannak, s olyan varázslatokat alkalmaznak, amiket a kint levők nem is ismernek. S mind emellett, még ott vannak a szörnyek is. Minden erőre szükség van.- így nem volt mit tenni, mi is beálltunk, a már sorakozó tömegbe, nekem kihozták Kristályt, akire felülhettem. A Cullen család férfi tagjai pedig körülöttem álltak, majd úgy a tanács tagok, s a többi harcosok. Ha eddig szörnyűlködtem, hát akkor most kész csoda volt, hogy nem estem le paripámról, mindenütt holttestek, és csatározások helyei látszottak. Iszonyatos volt. A mieink folyamatosan próbálták visszaverni a támadást, az ellenfél pedig egyre inkább próbált előre törni.
- Hát akkor gyerünk!-mondtam, mire mindenki szaladni kezdett, én egy kicsit hátrébb haladtam, hisz az én erőmet nem épp közel harcra találták ki, s félő volt, hogy talán tőlünk is megsebzek valakit. Először a négy elem segítségét hívtam. A tűz csóvák, teljesen megvilágították az eget. Mintha tűzijáték játszana az égen. Már egy jó ideje harcoltunk, s kezdtem egy kicsit bizakodni. Jócskán feléjük kerekedtünk, de akkor előbukkant Ő.
Fekete hosszú ruhában volt, szemei úgy villogtak, akár a leghidegebb éjszaka. Ajkait pedig a leggúnyosabb mosolyra húzta. Körülötte ott sorakoztak a világ legsötétebb teremtményei, s engedelmes kutyaként várták a parancsot. S mindenki más is, akik eddig harcoltak, most egy helyben álltak, s vártak a döntésre.

- Leila mit csinálsz?-szaladt hozzám Ed, miközben leszálltam Kristályról.
- Nyugi. Nem lesz semmi probléma, csak beszélek vele.-mondtam, majd elindultam anyám felé. Ő is így tett, s közben végig engem méregetett. Undorodtam tőle.

-Nocsak..nocsak nocsak...Milyen szép is lett az én kicsi lányom.-eresztett rám egy ördögi vigyort.
- Először is nem vagyok a lányod, másodszor pedig ennél rusnyább nőt már rég nem láttam-vigyorogtam én is vissza rá. S bingó..a hiú nőket könnyű eltalálni. Mosolyából már nem maradt más, mint egyszerű fog csikorgatás.
- Oh és mond csak, akkor kitől örökölted a szépséged? Csak nem apádtól...oh igen, a drága Robert. Egyébként jól van?-most nekem kellett türtőztetnem magam, hogy ne támadjam meg azonnal.
- Igazán vicces, majd meglátjuk akkor is így nevetsz majd, mikor a halálodon leszel.-velőt rázó kacajától a hideg futkosott a hátamon.
- És még is ki ölne meg? Csak nem te?-nevetett tovább.
- De, pontosan én. De ha még nekem nem is sikerülne, akkor is lesz majd valaki, aki ellened fordul, s aki megfoszt hatalmadtól.-már nem azt értem el nála, hogy kinevessen, egyre inkább feldühítettem. Ami jó dolog, hisz ha valaki ideges, akkor nem képes tisztán látni, s könnyen hibát ejt. Bár tudtam, még így sem lesz könnyű.
-Hát akkor hadd lássam, mire is vagy képes.-mondta, majd dühtől izzó szemekkel elindította felém a támadását. Ezt még könnyű szerrel kivédtem, s ellentámadásba kezdtem, a körülöttünk levők még mindig néma csendben figyelték a harc kimenetelét. S várták a megfelelő jelet. További energiagömböket, s varázslatok ezreit mormoltuk a másikra, de dűlőre nem sikerült jutnunk, tudtuk, hogy most jön életünk legnagyobb varázslata, amibe akár mindketten belehalhatunk. Ő a sötétséghez fordult segítségül, s körülötte hamarosan démoni szikrák jelentek meg, míg én épp az ellenkezőjét, a fény kardját választottam. Már nem voltam ideges. Akárhogy is végződik, legalább őt magammal viszem.

-LEILA NEEEEEEEEEE!-hallottam meg valakinek az eszeveszett kiáltását, annak a valakiét, aki félrelökött a támadás elől. Igyekeztem felállni, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a boszorkány életét vesztette-e...de nem csak ő hevert most a földön. Már nem érdekelt semmi, csak elmosódott képeket láttam a harcosokból, akik most egymásnak támadtak. Igyekeztem áttörekedni magam a tömegen, s eljutni hozzá.

-Jaj Istenem, kérlek ne. Könyörgöm kellj fel...ne csináld ezt velem.-borultam le mellé, s fejét az ölembe fektettem.
- Ed nem teheted ezt velem. VALAKI SEGÍTSEN MÁR!!!!-kiáltottam, s egyre inkább kétségbe estem. Ed megsem mozdult. A hőmérséklete egyre csökkent, én pedig nem tudtam mit tenni.
-Mi történt?-rohant hozzánk Carlisle, s Edward. Mikor Edward meglátta a fiát, mellé rogyott a földre. Ők már tudták azt, amit én még nem voltam hajlandó elfogadni.
Edward David Cullen szíve örök nyugalomra tért.

28.fejezet~Magány

Sziasztok!

Remélem nem haragszotok rám, amiért ennyit kellett várnotok. Igyekszem minél hamarabb megírni a következőt. S nagyon örülnék neki, ha írnátok komit. Ezen kívül márcsak három fejezet van hátra.
Puszi
Anita



- Nos készen áll Kisasszony?-lépett mellém a tanácsból Greg. Ő volt az, aki talán az összes varázsigét, bűbájt fejből ismerte, s a harc téren is egész jól kiismerte magát. Bár már a kor jócskán elhaladt felette.
- Hát persze.-próbáltam minél könnyedebben felelni, hogy Ed ne vehessen észre rajtam semmit. Nem mondanám, hogy félek attól, hogy meghalok, sokkal inkább féltem a szeretteimet. Attól tartok, hogy talán nem leszek elég erős ahhoz, hogy megvédjem őket.
- Akkor kérem most jöjjön velem.-mondta Greg, s én elindultam utána. A főzetek termébe mentünk, s Ed végig jött velem, ami engem nyugalommal töltött el. Ha fogja a kezem, akkor úgy érzem, hogy nincs olyan akadály, amit ketten ne tudnának megoldani. A szobában kis milliónyi főzet volt található, itt már nem volt szükség arra, hogy varázs lény segítségével zárják el az ajtót, hisz ide a tanácsteremből lehetett csak bejutni.
- Elmondaná kérem, mi lesz a dolgom?-fordultam az idős tanács taghoz.
- Tudja ezt még nem igazán tudja senki. Mindenkinek más a küldetése. Mindenkire más-más feladat vár. Inkább a kérdés az, hogy készen áll-e a kínokra?-kínok...ismétlődött ez az aprócska szócska a fejemben, de ahogy végig néztem a szobában lógó festményeken, majd Ed arcán, tudtam, hogy értük készen állok rá, s nincs olyan szenvedés amit ne állnék ki értük.
- És az nem lehetséges, hogy én csináljam helyette?-Ed homlokán teljesen elmélyültek a ráncok, látszott rajta, hogy teljesen komolyan gondolja. Még a kínokat is képes lenne átvenni tőlem.
- Ezt soha nem engedném.-simítottam végig gondterhelt arcán.
- De?..
-CSS.-tettem mutató ujjam a szájára, majd megráztam a fejem.
- A kisasszonynak igaza van. Ez két okból sem lehetséges. Az egyik, hogy nincs meg az erőd hozzá, így már maga az megölne, hogy megiszod az italt. A másik pedig az, hogy csak az arra méltóknak sikerülhet.
- És mi van akkor, ha nem vagyok rá méltó?-kérdeztem.
- Akkor szörnyűség történik. De én bízom Önben, nem lesz itt semmi probléma.- már nem halogathattuk tovább az időt. Mindegy hányszor beszéljük át, egyszer úgyis meg kell történnie. S most a minél előbb annál jobb határozottan ide illik.
- Hát akkor kezdjük.-mondtam, majd átvettem Greg kezéből a kicsiny üvegcsét. Valamilyen vérvörös folyadék volt benne, mikor kinyitottam, akkor pedig füst szált ki belőle. Még egy gyors csókkal elköszöntem Edward-tól, majd megittam a fiola tartalmát. Iszonyatos íze volt. Mintha valaki só savat öntene le a torkomon, vegyítve egy kis ecettel. Már kezdtem érezni, ahogy a fejemre rá száll a köd. Az utolsó kapaszkodó Greg hangja volt, amiként az ősi nyelven mormol valamit. Most igazán bántam, hogy lusta voltam megtanulni az ősi nyelvünket. De lassacskán ez a hang is elkezdett távolodni tőlem. Egyre halványabb és érthetetlenebb lett. Majd aztán végleg elnyelt a sötétség. Arra gondoltam, hogy talán már meg is haltam, hisz semmi más nincs itt, csak a sötétség. Megrémisztett ez a magányosság. A semmi közepén álltam. Elkezdtem szaladni, hátha találok itt valamit. Csak egy aprócska fénysugarat.
- HAHÓÓÓÓ!..VAN ITT VALAKI?-ordítottam bele a semmibe. De a visszhangon kívül semmilyen válasz nem érkezett. Ismét futni kezdtem, remélve, hogy ha elég messzire jutok, majd találok valamit. Igen, biztos lesz majd ott valaki, vagy valami, ami segíthet nekem. Nem adhatom fel már most. Amilyen gyorsan csak tudtam egymás után kapkodtam a lábaimat.

Ed szemszöge:

Kedvesem már vagy egy órája fekszik eszméletlenül. Én pedig nem tudok rajta segíteni. Néha megvonaglik az arca, mintha valami fájna neki, de aztán ismét határozottság ül ki rá. A legrosszabb, hogy senki nem tudja mi történik vele. A fiúk és a tanács jó része is kiment már a harc térre. Nagyon aggódom a családomért, de mindannyian megértették, hogy nem akarom Leila-t magára hagyni. Nagyon sok a sebesült, így a lányok sem unatkoznak. További húsz perc telt el...Minden egyes másodperc egy örökké valóságnak tűnt...


Leila szemszöge:

- Nem bírom.-rogytam össze egy táblácska előtt. Már értettem mi ez a hely, ahova kerültem. Ez Fantasyland volt, a csata után. Szürke volt, koszos, s igazán rideg. Már semmi nem volt itt abból a helyből, amit annyira szerettem. Olyan volt, mintha a jövőmet látnám. Azt, hogy mindent elveszítek, hogy nem tudok majd segíteni, s miattam szenvednek majd annyian.

~ Ne feledd...nem a próba megoldása a lényeg. Hanem az, hogy bízz magadban. Bízz abban, hogy megtudod csinálni.-szólalt meg a kis hangocska mellettem. Látni nem láttam senkit, de határozottan hallottam. Le merném fogadni, hogy az ajtó szelleme segített nekem. Vettem két mély lélegzetet, majd ismét felálltam. De most nem indultam semerre. Csupán becsuktam a szemem, s egy gyönyörű világot képzeltem el magam köré. Egy olyan napsütötte helyet, ahol laktam. Majd erősen koncentrálni kezdtem. Egy erő gömböt akartam létrehozni. Tudtam, hogy ha az sikerül, akkor sikerrel jártam. Még egy darabig erősen szorítottam össze a fogaimat, majd éreztem egy bizsergést a kezemben. Már épp itt volt az ideje, hogy kinyissam a szemem. Minden úgy volt, ahogy azt elképzeltem, s a kék gömböcske ott cikázott a jobb kezemben. Gyorsan elhajítottam, az pedig hatalmas pusztítást végzett. Biztos voltam benne, hogy sikerült.

A hátam mögül tapsolást hallottam, s ahogy hátranéztem, megpillantottam őket. Ott állt apa, Ed, a Cullen család, Kira és az összes barátom. Melegséggel töltött el a támogatásuk. Már tudom, miért éreztem magam annyira rosszul, nem a hideg volt a probléma, nem is a sötétség. A magány volt az, ami leginkább megijesztett. Most már tudom, mindig is féltem tőle, hogy egyedül leszek. Ezért hajkurásztam annyira a szerelmet.
De most nincs több időm azon agyalni, hogy mi miért történik az életemben. Még vár rám, egy igen nehéz harc, ami biztos, hogy nem lesz sétagalopp.

Küszködés..

Sziasztok!

Nem tudom mit csinálhatnék. Egyszerűen nem tudom megírni ezt a fejezetet. Mintha nem akarnának a gondolataim papírra kivetülni.
Egyszerűen nem megy, már 3 napja ezzel szenvedek, így úgy döntöttem, hogy most kicsit hanyagolom. Persze meg fogom írni, de azt hiszem az nektek sem jó, ha valami erőltetett vackot teszek elétek.
Remélem megértetek.
Ígérem nektek igyekszem összeszedni magam, s legjobb tudásom szerint megírom az utolsó fejezeteket.
puszi
Anita